A felnőttek világát szennyező pénzcentrikus gondolkodás, a szülők sekélyessége és káros értékvetítése nyomán fokozatosan aláfolyt az őszinte gyermekek közegébe is, megfertőzve azt. Így válnak a tiszta gyermekévek egy kiüresített felnőttkor túlságosan is korán érkező főpróbáivá, s az addig létezett ártatlan gyermekközösségek, a felnőttektől látott szétszabdaltság és bizalmatlanság mintájára kis egyéniségek még kisebb szubkultúráinak ezernyi individulista szivárványává.

A színesre festett kis üres héjak a felnőtt világ üresen kongó nemzeti öntudatainak mintájára csapódnak olykor egymásnak, de mivel nincs az a tartalom, ami belülről kitöltené azokat, akár a nagyobb folyamatok esetében, úgy kicsiben is lezajlik ugyanaz: a gyengébb héjacskák már idejekorán, értelmetlenül ezer soron megrepednek, a leggyengébbek összetörnek, s akik ezt csodával határos módon valahogy túl is élik, szintén átkozottak lesznek, olyan féllények, akik csak azért léteznek majd, hogy a fájdalmukkal később a körülöttük létező kis mikro-világegyetemet mérgezzék. (Ez abszolút nem hordoz semmilyen áthallást az országunkra!)

 A szociális megfelelési kényszer elbírhatatlan súlya alatt nyögő anyukák és apukák minden idejüket és energiájukat a pénzzel nyerhető státusz oltárán áldozzák fel, s az említett életpótlékokat, az agykárosító netes videókat és személyiségtorzító, szerencsejáték szagú ultramodern videojátékokat ők maguk adják egy telefonon vagy tableten a gyerekeik kezébe. (Ezekben az új játékokban jellemzően az egyéni teljesítmény kerül kidomborításra, de úgy, hogy közben valódi pénz befektetésével bármelyik játékos képes úgy alakítani a játékszabályokat, hogy azok nekik kedvezzenek. A rengeteg pénzért vehető új fegyver, képesség, felszerelés vagy karakter, s mindaz, ahogyan ezeket a legtöbbször még vásárlás után is csak titokdobozokba csomagolva kínálja a játék, az egykor volt ártatlan, gyermeki kikapcsolódást sokkal inkább a félkarú rablóhoz tette hasonlatossá. A gyerekek anya bankkártyája után sírnak, majd hihetetlen összegeket költenek ezekre a dobozokra, melyeknek tartalma sosem garantált, de leginkább haszontalan vackokat ad annak a szerencsétlennek, aki ezek vásárlására ráfüggött. Mivel a gyerekek sokszor a saját, korukból fakadó természetes hiányosságaikat igyekeznek így kompenzálni, így hát szédítő belegondolni is, hogy hová vezethet, ha egy komplett nemzedék ahhoz szokik hozzá, hogy az életében minden kis akadályt és nehézséget pénzzel, s lehetőleg valaki másnak a pénzével oldjon meg!)    

 

 Miközben lassan az lesz a meglepő, ha egy gyerek nem küzd már pár évesen súlyos mentális- vagy viselkedési zavarokkal, s ha a szülők házassága nem végződik már a közös gyerekek kisgyermekkorában válással, a társadalom többsége mégsem kérdőjelezi meg mindazt, amiről, így levezetve ő is pontosan tudja, hogy tragédia. 

Minek lázadjon? Hiszen ő is csak a nép, a tömeg egyik magányos alkotóeleme, a nép pedig pontosan tudjuk milyen: csak arra jó, hogy az elit kapcarongya legyen. 

 Ugyanakkor biztos vagyok benne, hogy lesz olyan is, aki elolvassa majd ezeket az írásokat, mélységesen egyet fog érteni a keserű üzenetükkel, mégis elhatárolódik a véleményemtől, hiszen az "túlontúl messzire mutat", a már taglalt módon szembefordít a többség véleményével, veszélybe sodor: potenciálisan kiír a szalonból.

Szemben a Woke-ideológia teljesen téves koncepciójával, EZ valódi ébredés lenne! Én úgy tekintek magamra, mint olyan emberre, akit akaratán kívül zártak ki ebből a szimbolikus szellemi térből, s az épületen kívülről képes reflektálni az egész felépítmény valódi állapotára. Az én szenvedésem nem abból ered, hogy nem tartják normálisnak a szexuális szokásaimat, megvetik a politikai nézeteimet (bár ebből kétségtelenül fakad egy igen erős személyes harag), hanem abból, hogy saját hibámból is kifolyólag, nem vagyok kellő intellektualitásnak, iskolázottságnak és karizmának a birtokában ahhoz, hogy egy ilyen kevesek által látott és olvasott blogon túl is képes lehessek valamit tenni azért, amiben egyébként őszintén hiszek. Meg hát egyébként is: minden hangzatos szólam ellenére, én magam is félek változtatni, "hatni". 

 Különböző módokon, főleg az érzelmek és szavak hadszínterén tombolt az én bántalmazásom háborúja, melynek során sikeresen belémverték, hogy messze nem érek annyit, mint mások. 

Mint írtam korábban, személyiségzavar alakult ki nálam. Borderline vagyok, illetve mániás depresszióval élek. Senki nem veszi a környezetemben a fáradtságot, hogy megértse, vagy akár csak elolvassa az orvosi szakvéleményt a betegségemről, családom és ismerőseim tagjai önérzetes magabiztossággal vágják oda, hogy őket nem érdekli ez a diagnózis, illetve nem hisznek a mentális betegségekben... Azt gondolhatnánk, hogy akkor legalább békén hagynak a cserbenhagyás során, nem igaz? Nem, ugyanis nagyon is látványosan játsszák a hülyét, amint a tünetek felerősödnek, s viselkedésem ismét különös és kiszámíthatatlan lesz. Jönnek a kérdések: "Jajj, mi ez a furcsa viselkedés?", vagy "Vajon mi lehet ez? Igazán nem értem, tegnap már olyan jól voltál!", és a kedvencem, a legjobb, amikor mindezek után még színlelt együttérzéssel megjegyzik: "Miért nem kerestél akkor? Hívj fel! Hogyan is segíthetnék?"... 

Nem csoda, ha a magamfajta annyit gondol az öngyilkosságra: ezek a dolgok egymást gerjesztik, mind-mind összeadódnak, s nagyon fájdalmassá válik tőlük az élet. 

 Leszegett fejjel, megszégyenülten végzem hát én is kicsiny megbecsültségű munkámat, kevés fizetésért, kevéske rokkantsági támogatásom mellé - ez utóbbinak összege úgy válik mégis elégségessé a túléléshez, hogy szerencsémre volt pár év a kezelések és a gyógyszerezésem előtt, mikor még kifejezetten erős fizetésért dolgozhattam. Úgy tekintek erre a most felvett pénzre, hogy fiatal korom ellenére legalább valamit visszakapok abból a döbbenetes mennyiségű pénzből, melyet az értékelhetetlen állami szolgáltatások igénybevételére egykor befizettem... 

 Az én egyéni tragédiámhoz a magánéletbeli hullámvasút mellett az is keményen hozzátett, hogy az én korosztályom számára be lett szépen ígérve egy békés, gyönyörű rév, egy olyan csodálatos pont a horizonton, amit majd el kellene és el is lehet érni. Az én korosztályom szenvedését javarészt az okozza, hogy ezekről az elérhető célokról mind-mind kiderült, hogy csak délibáb volt. 

Azok, akik most válnak majd fiatal felnőtté, azok, akik a 2000-es évek, illetve 2010. után születtek, egészen más szörnyűséggel kell majd hogy szembe nézzenek: egy részük (attól tartok ők lesznek kevesebben) még kapni fog annyi útravalót, hogy fel tudja fogni azt, amiről én is írok: hogy bizony nem épp' a legjobbkor született... Hogy neki az utolsó kellékes szerepét szánták a színdarabban, azét, aki majd lekapcsolja az előadás után villanyt... Számukra talán megadatik még annyi önkritika, hogy abból kiindulva, a maguk életének egy kicsinyke szegletén belül ők is képesek legyenek átmenteni valamit a régi világból. 

 Mert látjuk a mindennapi életünkben: melegellenes törvények megalkotásában segédkező meleg politikusok diktálnak őszinteséget és erkölcsöt a népnek, milliárdos közszereplők állítják magukról, hogy ők is ugyanolyan átlagos kisemberek, mint bárki más... De egyszerre tovább is mennek, Ők lesznek a haza bölcsei, akik a legnevetségesebb konyhafilozofálást megidézve csak szépen felmondják a könnyen érthető leckét követőik számára, s fényképek és videók kedvéért rögtönzött körömpörkölt-főzés mellől posztolnak a Facebook-ra. (*A több mint egymilliárd forintot érő, autógyűjtőknek szánt ritka Lamborghini a kis vidéki kunyhó mögött parkol - szerencsére az őszinte fotókon ez NEM látszik.) . . . Miközben a főni és haverjai szerepjátékoznak a bogrács mellett (a játék címe: "A nagy magyar valóság"), addig az aberrált fejű politikai bizalmas gyermekeket nyaraltat, később az is kiderül, hogy miért: bizony nem csak a gyerekek ártatlan lelkének törődő gondozásában érdekelt...

A látványosan romlott emberek tömegei elől az interneten megbúvó titokzatos alakok és minden kérdésre könnyű választ adó összeesküvéselméleteik világa felé fordultak: szerencsétleneknek senki sem szólt, hogy a gonosz nem csak valami romlottságában vígan tombzódó, élvhajhász hazudozó lehet, hanem egy egészen más szinten veszélyes, valódi szörnyeteg is. 

Márpedig az internet sötét bugyraiban ezek a háttérben megbúvó szörnyű erők fortyognak, s látják azt, ahogy a végtelenül impotenssé vált igazságszolgáltatás és megkopott erkölcsi rend lassan mindenkit minden bűne alól felment, s a végén még az válik majd zsarnokká, aki megálljt parancsolt a gonosztevőnek, hogy az beteges hajlamait ne rajta, ne az ő vagy gyermekei kárára élje ki. 

Nekem is rossz volt, de messze nem annyira, mint most nekik - mert nem mondom, hogy ne lehetett volna rosszabb számomra: sok mindenem megvolt, nem éheztem, jól öltöztem, voltak játékaim, néha, időről-időre még egy-két extrém rövid távú barát és haver is mellém szegődött. S ami a legfontosabb: volt képzelőerőm, engem a fantáziám ki tudott még menteni a valóságban nyomasztó magány, az engem ért folyamatos bántalmazás és kirekesztettség lelki poklából. 

A fantáziám a múlt meséiből, az aköré szőtt illúziókból táplálkozott. 

 Azonban mi történik, ha ezek végképp szertefoszlanak? Mi marad az ember számára az emberi örökségből, ha már minden eredmény, minden egykor volt hősiesség, alapérték és tény az azt darabjaira szedő kritika, a gyanakvás és a vég nélküli megkérdőjelezés alanya lesz?

...A test pedig, akár a halál esetében, csak fokozatosan felzárkózik hozzá.