Békében születtem, pontosabban az új béke hajnalán. Előtte is béke volt, de az vérben és gyilkosságokban fogant béke: az én generációmnak azt hazudták, hogy a történelem vihara véget ért, ez a béke most más lesz, igazabb, ezúttal tartós.

 Azt mondták, ez béke. Éltem benne, 34 évet éltem, így joggal teszem fel a kérdést:

Vajon béke az, amikor gyermekek egymást gyilkolják az iskolákban? Béke az, ahol az említett gyermekeknek már nincs biztonsága, nincs egy biztos játszótere? Béke az, amikor nincsenek már otthon sem az úgynevezett otthonukban, sem az iskoláikban, de még a templomban sem?  Béke az, amikor a bűn, a prostitúció, az aljasság, az ügyeskedés, nyerészkedés, a gyilkosság biztosabb módjai lesznek az életnek, mint az erkölcs? Amikor a rossz élet jobban megéri, mint a jó, tiszta élet? Igen, azt mondták, béke az, ahol csak néhány gyermeket rabolnak el, rontanak meg, legalább nem égnek el tömegestül, mint a XX. század legsötétebb éveiben, de kérdem én: ez béke? Kérdem én: ez eredmény?

. . .

 Azt is mondták, hogy béke van, mert aki a társadalomból kiszorul, mert mentálisan beteg, mert gyenge, mert nem bírja a terheit, az megfagy vagy éhen hal. Nem látjuk őt többet. Senkit nem zavar. Nem élősködik tovább. Nem teher többé a csodálatos társadalom számára. Semmiképpen sem pótolhatatlan, tragikus veszteség, nem: csupán önmaga áldozata.

Ilyen lenne a béke? Ennyi lenne az ember?

Idáig jutottunk egymás szemében?

 Béke talán az, ahol hamis ideológiák és hamis bálványok felé fordul az emberiség, feladva minden szabadságát és örök szelleme, a lélek szabadságát? Milyen béke az, ahol a gyermekáldás többé nem áldás, hanem teher, sőt, félelem, átok? Ahol több gyerek nem születik már meg, mint amennyit be mernek vállalni a fiatalok? Milyen békében tekintünk mindannyian rettegve a jövőbe? Milyen világ az, ahol a házastársak már csak az ilyen szent szövetség társadalmi megbecsültsége, s valami halvány hagyományőrzés miatt járulnak oltár és az Állam biztosította jogi szervek elé, de azt is házastársi szerződés megkötése után teszik, hiszen előre tudják és rettegik a minden bizonnyal érkező romlást, érzelmi kiüresedést és a hűtlenségükben fogant bűnös válást?

 Ismét kérdezem: ilyen lenne a béke? 

Ilyen, mert hát nincs háború, ezt mondják.

Legalábbis a háborús vérengzés leszivárgott a társadalom különböző szintjeire: ahelyett, hogy időközönként feltörne az ember visszatarthatatlan gyilkos indulata, nagy erők dolgoznak azon ezekben a percekben is, hogy ezeket az energiákat lefelé irányítsák, hogy majd ott fejtsék ki pusztító hatásukat. Minden folyik, ahogy az a nagy könyvben meg van írva: az egyik áldozat szépen felfalja a másikat.

...Vagy mégsem? Bár ehhez a pokoli projekthez a mindannyiunkban ott csírázó bűnre is szükség volt, ezt egy bizonyos velünk élő nemzedék öntözi, gondozza, s nevelte végül egy kiújult, össztársadalmi konfliktushálóvá, amelyben már mindenki hadviselő fél, mindenki áldozat és gyilkos is egyben.

Akik elkezdték, a felelősségüket soha nem fogják vállalni: most egy egész kiöregedett nemzedék zúdítja hát alá az emberiséget, lerántva azt a maga téves meggyőződéseinek szintjére, belénk oltva azt a torz képet, amelyet beléjük plántált egy szörnyű évszázad a békéről.

Miért teszik ezt? Talán azért, mert ennyire sérültek? Tehát... nézzük el nekik? Ne is tegyük szóvá? Ha ez magyarázat, akkor dobjuk el az erkölcsöt, dobjuk el a legelemibb elveinket és igazságérzetünket, majd a gyilkosoknak is ugyanilyen lelkesen bocsássunk meg, hiszen a sérelem és a szenvedés minden utólagos borzalmat igazol, nem igaz?! De vajon ez ennyi lenne, csak ezért teszik ezt a világgal, mert valahol, valamikor az úton összetörtek, vagy valami nagyobb dolog húzódik meg a háttérben?

 Nos, szerintem a múlt, s a múlt borzalmaival már régen sűrűn benőtt tradíciók megmentése iránti buzgó vágy csak könnyű kapaszkodóként, kifogásként szolgál ezeknek a világmegrontó embereknek, amikor minden utánuk érkezett fiatal generáció kezéből kitépik a kormányt, s hajónkat a vérvörös tengeri örvénybe vezetik… Vissza a régi szembenállások világába. Inkább nemet mondanak az emberi haladásra, a szellem haladására. Nemet a szeretetre és a békére. Szerintem azért teszik, mert a béke számukra túlontúl ijesztő volt. Igen, a valódi béke lehetősége!

. . .

Mert hát ez a mostani, a globális világ pokla, ez béke lenne? Hát, annak hazudták, de persze nem az, ebben mindenkinek egyet kell értenie! Ha nem tesszük, akkor máris az ördögé az emberiség lelke és akkor tényleg vége, nincs már miről beszélni! … Bűnös haszonélvezői vagyunk mi, mindannyian egy bűnös kornak!...

Mikor a ’90-es évek hajnalán ez az említett, most idősebb generáció megkapta a történelmi lehetőséget egy jobb világ létrehozására, ők a régi sérelmek felé fordultak (még csak nem is feltétlenül a saját sérelmük, hanem az ő szüleik, és azok szüleinek a sérelmei felé!), s hamar ki is ástak olyan régi csatabárdokat, amelyeket éppen csak elásott az emberiség, s melyeket soha nem lett volna szabad újra elővenni.

Miért hát? Mert a béke nem izgalmas. Abból nem lesz romlott gengszterfilm, nem lesz belőle megalázós pornó, sem szerencsétleneket kinevető beszélgetős show vagy valóságshow, a békéből nem következik a 10 másodperces ostoba mémvideó, melyen fogyatékosokon kellene röhögnünk, s nem lesz belőle izgalmas háborús akciófilm sem – egyszerűen elfogy az anyag. Unalmas. A béke sokaknak unalmas, és nem is azonnal, mérhetően profitábilis: a békében kevesebb a kiugrási lehetőség a nyerészkedőknek, mint a feszültségben, konfliktusban, a háborúban és a szenvedésben. Mivel a valódi békében nincs békeharc, ott harc sincs. Akik pedig a leghangosabban szidják ellenségeiket, pont azok nem tudnának már élni sem nélkülük: azok járnak legjobban a puszta létezésükkel, pénzt és identitást nyernek a gyűlöletükkel. Komoly érdekek fűződnek ahhoz, hogy az embert bűnben tartsák, hogy felszítsák az újabb és újabb ellentéteket ott is, ahol korábban nem volt, hogy pénzzé tegyék a maguk számára az emberiség összes szégyenét!

Mert a békében nem marad mitől borzongani az esti hírek alatt, ott nincsenek szánni való áldozatok, megbotránkoztató elkövetők: ott harmónia van. Békében nincs erőszak, békében nincs az a hierarchia, ami a felettes számára bárminemű erőszakosságot, akár verbálisat is igazolni tudna az alatta lévőkkel szemben. Mert békében egyenlőség van, békében nincsenek ellenségképek, akiket bármiért is hibáztatni, gyűlölni lehetne. Békében nem a másik eltiprása, hanem felemelése zajlik.

 Békében nincsenek testüket eladni kényszerülő nők, s csak a kényszerből pornózni álló fiatal lányok. Békében megnyílnak a lehetőségek, ha valaki ilyesmit tesz, teszi azt élvezetből, teszi azt azért, mert ezt akarja tenni. (Vajon hány ilyen van... valójában?) Békében párkapcsolatok születnek. Békében nem azoknak a száma nő, akiket már becsaptunk, akiket kihasználtunk, akikkel már lefeküdtünk, hanem a meghitt szeretetkapcsolatban töltött évek száma gyarapodik. Békében nem szerződést kötnek az emberek a szexért, nem eladják a lelküket és testüket pár percnyi elfogadásért, intimitásért vagy a megélhetésükért: békében szeretik, akit szeretnek, azzal élnek, akivel akarnak. Békében szerelem szövődik két ember között. Békében szeretet van: békében fontosabbá válik az örömszerzés, mint a rosszakarás, érdektelenné válik a másik bántása. Békében azt teszem a másikkal, amit szeretném, ha velem is tennének. Mivel békében az ember NEM embernek farkasa, békében az emberek ismerik egymást, beszélnek egymással, emiatt nem is félnek egymástól, bíznak egymásban. Békében az ölelés még férfiak között is ölelés, nincs benne több, s főleg nincs benne politika vagy szexuális identitáskérdés. Békében nincs elnyomásban sem asszony, se férfi, sem gyermek: békében nincs kinek a nyomorán nevetni. Békében a másság kapcsán nem azt nézzük egyből, hogy hogyan más, hogy miért más, hanem csak azt, hogy rendben: hogyan is vehetnénk be magunk közé a körbe? Békében nincs kit megölni, nincs kit kirabolni, nincs kit megverni. Békében nem számítanak már a különbözőségek, mert ha én nem bántalak, te sem bántasz, s fordítva: ha megvalósul a béke, a fekete és fehér helyét a színek sűrű kavalkádja veszi át, a béke színeié. 

 Mert a békében… mindenek felett… béke van.

Olyan szent állapot az, amit a szentségtelen, istentelen ember elutasított. Másodszor.

Mégis: ha valakinek szép jövőt, nagy reményeket, boldogságot és boldog utódokat ígérsz, és ő ezt szánt szándékkal, döntésének minden következményét tudva és akarva borzalmakra váltja, amelyek őt is és az utána érkezőket is irtózatos erőkkel sújtják majd, azt az embert nem őrültnek nevezzük? 

 ...S mikor egy egész világ teszi ezt megbonthatatlan egységben, boldog ujjongásban, eltelve a rá ömlő pornóval, amelyben mások keserű helyzetét, kiszolgáltatottságát használják ki, megrészegedve az obszcén jóléttől, amelynek a szenvedő harmadik világ fizeti meg az árát, és eltelve a pénzzel és a mindenhonnan áradó gyűlölettel és erőszakkal, az ilyen kort nem nevezhetjük hát… az őrület korának?

. . . 

 Én ebben a világban születtem: ez a világ a szimbolikus Végóra számlapja körül jár szörnyű haláltáncot, s az óramutató körüli mozgása diktálja a tempót.

Ez a tempó a vég érkezésének az idejét hol előbbre hozza, hol picit elodázza, de a folyamat már kérlelhetetlenül zajlik: közeleg a vég.

 Hiszen világfolyamatok lassulnak, gyorsulnak, de az irány egyértelműen a vérbe és pokolba mutat: a vonat ugyebár sínen halad, nincs esély a megfordulásra, a kényszerpályán pedig nem maradt más, csak lassítani. Csakhogy itt az már nem egy létező perspektíva, hogy még talán jobb lehet: nem lesz. Ezt a meccset ugyanis megbundázták, vesztettünk: a vonatot már nem lehet annyira lelassítani, hogy elkerülhető legyen a szakadék mélyén a biztos becsapódás. A kapitalizmuson nincsen fék.

 A béke itt már csak egy módon köszönthet be a bolygó számára, nekünk pedig nem maradt más, mint hogy imádkozzunk, hogy ne fájjon majd annyira, mint Hirosima és Nagaszaki túlélői mesélték.

 

. . .


-Doom.mooD