Nos most, hogy az előző fejezet végével minden törékeny lelkű olvasó elhagyta a hajót... Vagy a vonatot, vagy mittudomén... Használjuk hát ki a lehetőséget, és beszéljünk egy kicsit a (hüvely)gombáról! Izé, a világvégéről!

The Last of Us. Népszerű PlayStation-videojáték, amely egy poszt-apokaliptikus Amerikába viszi a játékost, melyet az ember környezetromboló tevékenysége taszított végül nyomorba egy világot leuraló parazita gombafaj által, ami az uralma alá hajtja törékeny fajunkat is. Elgondolkodtató és érzelmes történet arról, hogy képes lehet-e két ember egy egészséges társadalom megtartó ereje nélkül is embernek maradni egy végtelenül erőszakos közegben, amely felszámol bennük minden illúziót. (HBO-sorozat is készült belőle. Nem egy könnyű darab.) 

Fallout. Újabb legendás videojáték, szintén egy apokaliptikus helyzetet tár a közönség elé, ezúttal egy olyan világban járunk, amelyben a hidegháború és az azzal megszülető 'prepper' kultúra egy igen virulens üzletágat szült (prepping: a végítélet napjára való lázas készülődés, a kertben épített barkács bunkerekben, vagy az erre szakosodott cégek által biztosított, bérelhető menedékekben vásárolt helyek által - ehhez jön az élelem és a víz felhalmozása, működő földalatti élettér kialakítása.) - s ez az újfajta, hihetetlen méreteket öltő üzlet, egyfajta össztársadalmi visszacsatolás során tovább gerjeszti a feszültséget a szuperhatalmak között, felkorbácsolja az érzelmeket, egyszerre 100 évvel elnyújtva a hidegháborús készülődést, s egyúttal lehetetlenné téve a változást és a megbékélést. Az eredmény borítékolható: 2077. október 23. lesz az a nap, mikor a világ sötétségbe borul. A történet hátralevő része a világ sugárzó romjai között játszódik, évszázadokkal később... Olyan túlélőket követünk, akik talán maguk is bánják, hogy még életben vannak. (A történet nagy sikerű Amazon Prime-sorozatként is elérhető, de vigyázat: ez sem egy könnyű nézés!)

 Végül pedig:

 Fonalak. Meghökkentő erejű, mégis minimalista történet, mely ál-dokumentarista stílusban vezet minket végig egy atomháborún és annak lehetséges, közvetlen következményein, egy fiatal család történetén keresztül. A '80-as évektől kezdve, két generációt követve eljutunk a 2000-es évek nukleáris telének örök éjszakájába, az éhezésbe, az értelmetlen szenvedésbe, a betegségek végeláthatatlan sorába, a folyton fenyegető sugárzás világába, s a minden embert érintő barbarizálódás borzalmai közé. A cím nagyon is találó: társadalmunk olyan speciális, az emberek közötti kapcsolatokból és érdekszövetségekből álló finom szövedék, pókháló, ha úgy tetszik, melyben mindannyian annak megbecsült és egyformán kezelt tagjaiként alkothatunk pótolhatalan fonalakat. Ez a viszonyrendszer biztosítja a civilizált létünket. Együtt ezek a szálak erős hálót képeznek, külön-külön viszont szertefoszlanak, felszívódnak a föld színéről. A kihalásunk legvalószínűbb forgatókönyvét taglaló audiovizuális terror a leghitelesebb, legborzalmasabb vízió mind közül, melyben az utolsó emberek már mind szinte vak, írni-olvasni, sőt, még beszélni sem tudó ösztönös gyilkosok, akik egymást ölik, eszik, erőszakolják - mindössze pár évtizeddel a nulladik órát követően!

. . .

 Hogy mi a közös ezekben a rémlátomásokban? Az azzal a ténnyel való kíméletlen szembenézés, hogy bizony ha leszünk olyan barom állatok, hogy lemossuk magunkról az egymás torkától visszatartó „kultúrmázt”, tehát évezredes értékeinket, akkor végünk van: egymás nélkül halottak vagyunk. Természetes, fizikai adottságaink nem elegendőek a túlélésünkhöz, a fejleszthető képességeink, a mindannyiunkban különböző formát öltő isteni tehetség ápolása a túlélésünk kulcsa. Csakhogy senki sem lehet mindenben jó, így egymásra vagyunk utalva. Itt jön a képbe a társadalmak szerepe, azok feladata, hogy egységbe kovácsolják a különböző tehetségeket, lehengerlő erővé formálva azt, amely külön-külön még gyenge lenne, s amely így mégis erős lesz.

 . . .

 Mert a Borderline nem gyógyítható, emiatt a stigma miatt a kezelés nem elérhető, csak a leggazdagabbaknak, az is hely függő, mert a Borderline kellemetlen, olyan véleményeket fogalmaz meg, amelyeket a "normális" emberek a szőnyeg alá söpörnek: a valós kritikát, az emberek valódi arcáról.
A beteg próbálja a haragját, az indulatait elfojtani, mert ha nem teszi, mások ISMÉT átveszik az élete felett a irányítást, így pontosan az történne meg ismét, ami a Borderline-t eleve a felszínre hívta. A border emiatt retteg az őszinteségtől: tapasztalatból tudja azt, élete során megtanulta, hogy az árulás bárhonnan jöhet, még a legbelső családi körből is, barátoktól vagy partnerektől, kezelőktől és legfőbb bizalmasoktól, és természetesen el akarja kerülni ezt. Ha teszem azt a pszichiáterének őszintén kifakadna a beteg, bevallva, hogy mennyire elege van abból az egyszerű és valós tényből, hogy az orvosa, akit az egészségügy neki rendelt (mint egyébként is a legtöbb orvos) egyszerűen sem szakmailag, sem emberileg nem elég ehhez a feladathoz, hiszen valójában passzolná a kihívást, nem megoldani igyekszik... Akkor természetesen vagy azonnal következményekkel kell szembenéznie, netán ha a helyzet ott és akkor eszkalálódik, például egy veszekedéssé, akkor a következő lépés a zárt osztályon történő kényszergyógykezelés, a bevitetés, vagy - amennyiben diagnosztizált betegről van szó, akinek vigyáznia kell, mert az ellátása és így az esetleges megélhetése is függ az orvosi kegyelemtől - akár az utca és a hajléktalanság is lehet, ahonnan a végső feladás vagy a bűnök, a szenvedés és erőszak újabb sötét lánca következhet, mely elkerülhetetlenül meggyilkolja a border lelkének maradékát is.

 Ironikus, de az egyébként is sokat szenvedett és éppen akkor is brutális kínokat átélő, még civilizált borderline betegnek akár akaratlanul, akár kész akarva, de tovább kell rontania a saját helyzetét, hogy komolyan vegyék: önsértés, az előbb említett veszélyes érzelmi labilitás szabadon engedése, hogy láthatóvá váljék a riasztó valóság, végül pedig, ha nem látni már más igazságot ebben a világban, akkor marad az öngyilkosság: vagy egy befejezett, mindent lezáró eset, vagy kezdetét veheti egy hosszú és irtózatos öngyilkossági kísérlet-sorozat, egy fájdalmasan elnyúló segélykiáltás. Bármelyiket is választja az ember, a kiszolgáltatottság tényén nem változtat: az élete, a sorsa felett az irányítást elragadták tőle. Az áldozathibáztatás aktívan zajlik, a harag nő, még erősebb visszacsatolás: újabb és újabb sötét gondolatok, egyre mélyebben a lejtőn, de nincs az a mennyiségű segélykiáltás és nincs az az őszinteség, amely az emberek siralmas erkölcsi nívóját emelni tudná: a legtöbb ember ugyanis csak boldog akar lenni, „élni akar”, magasról köp a másik szenvedésére, vagy hogy saját vágyainak kielégülését ki, hol és mikor fizeti majd meg. Csak ő van, senki más nem számít. Mondanom sem kell, hogy hová vezet az, ha egy egész elmebeteg társadalom így kezd gondolkodni. Ugyanis ez a látszólag humánus társadalom egyértelműen a további bántalmazás és elviselhetetlen szenvedés útját jelölte ki azok számára, akik terhet jelentenek, holott ismétlem: pontosan ezek az élmények juttatták ide őket!

 Miközben az emberek naponta ezernyi kétszínű gesztussal jelzik magukról, hogy igen, ők is a nagy emberi szalonhoz tartoznak, vagy bennük van még empátia vagy jóérzés, valójában abban a pillatban, hogy egy elesett ember segítségért könyörög, minden humánum és szakmaiság megmérettetik a puszta kényelemmel és persze azzal összevetve, hogy nehogy ők is így végezzék, ha túl megértőek lennének... Az emberek félnek segíteni, félnek hogy olyan sötét tudás birtokába jutnak, ami a szerencsétlent is ide juttatta, vagy a végén még maguk is kitaszítottak lesznek, ezért hát ideológiákat farigcsálnak az áldozathibáztatás és saját gyilkos érzéketlenségük validálására.

 Mi marad a társadalom beteg és talán kevésbé beteg... Bocsánat, "egészséges" részének? Mi lesz a két oldal érintkezésével? A jellemző a teljes megosztottság, a paranoia, a kétszínűség és duplagondol lesz: le lehet majd szépen forgatni a fejünkben előre minden esemény mind az ezer lehetséges kimenetelét, mielőtt egy fontos beszélgetésbe kezdenénk, mielőtt bármiben is lépni mernénk, de még ha abszolút minden variánst ismernénk is, ami lehetetlen... S az adott személy vagy csoport a jobbak közé is tartozna, még mindig ott van a többségi társadalomhoz tartozni akarás brutális vonzereje, ami eltorzít erkölcsöt, értékrendet, emberiességet, minden ezekből fakadó döntést. Tehát a paranoia megalapozott, mert az ember romlott volt, romlott lett, s most romlottabb, mint valaha, és ha az egyén vagy csoport érdeke úgy kívánja, nem csak a kegyetlen háborúkra vonja meg a vállát, vagy nem csak a kínai termékek minősége miatt panaszkodik, melyről pedig tudva tudja, hogy az ő kényelme érdekében, fillérekért agyon dolgoztatott kisgyerek kezek által készül... Nem, nem maradt olyan erkölcsi értékvetítés, amely mögé nézve ne hullana azonnal darabjaira az olcsó illúzió. Nem maradt egy olyan szilárd kőszikla, amelyhez még odaláncolhatná az ember a lelkét, nincs többé az az erős emberi tartás, ami megacélozná a gerincet, mikor a társadalmi befolyás növelése kilátásba kerül, vagy mikor a kisebb közösségünkben pl. áldozathibáztatásért, a bárminemű másság látványos elítéléséért s a tények el-mismásolásáért könnyen szociális kreditekre tehetnénk szert. Ilyenkor nincs többé egy felső, tiszta belső hang, azonnal a megfelelési kényszer vagy a haszonszerzés diktál.

. . .

 De még ha nincs is így, s történetesen, pl. borderként épp a megmaradt kevés valóban jó ember egyikéhez lenne szerencsénk, kockáztassunk? Olyan sokan vannak talán még "jók"? Annyira biztos az, hogy a bizalmunk jó helyre kerül?

 Újabb gyilkos visszacsatolás: ha nem bízhatok már senkiben, akkor tényszerűsítsük a dolgot inkább, zárjuk rövidre a mindennapos rágódást. Zárjuk ki a világot az életünkből, minden szereplőjével együtt, mindenkivel, aki kockázatot jelentene, s közben zárjuk el magunkat is anyánktól, apánktól, feleségünktől és férjünktől, testvéreinktől és barátainktól. Építsünk falat. Nyissunk mögötte egy börtönt, ahol gépre kötjük halálra ítélt testünket, s odaláncoljuk rab lelkünket a magány és a végső elkeseredés egyre brutálisabban ránk törő visszacsatolási hullámaihoz.

 Mikor aztán kész a mű, mikor feltesszük az i-re a pontot, bevégezzük a mások munkáját, és pontosan egy olyan elidegenedett, társadalmon kívül rekedt szörnyeteggé válunk, amilyennek gyermekkorunktól szántak minket az emberek... Mikor azzá a rettenetté válunk, amelyről mi is mindig elfordítottuk a tekintetünket az utcán, s melyről azt hittük, hogy belőlünk majd sosem lehet... Mikor a tragédia elkészül, s ott vagyunk mi, egyszerre síró gyermek, álmodozó diák, helyét nem találó ifjonc, majd bizalmatlan és elzárkózó felnőtt... Mikor egyetlen, csak az időben létező szuperstruktúrába, egy tökéletesen kristálytiszta milliomod-másodpercbe zsugorodik a múlt, a jelen, és az abból lehetségesen következő, mégis elsötétülő jövő... Lassan azon kapjuk magunkat, hogy többé nem lehet különbséget tenni aközött, ami most fáj, s ami akkor fájt, vagy ami akkor öröm volt, s ami most örömet okozhatna: minden érzelem csak a fájdalom elképesztő sötétjének alig észrevehető árnyalata lesz. Miközben pedig megszakad a szívünk azért, akik gyermekként voltunk, azért, mert végül mi sem tudtuk őt szeretni, nem adtunk neki jobb jövőt, jobb esélyekkel, s a már soha el nem jövő, kihagyott, eldobott ölelések, csókok marják halálra a lelkünket, a testünk is megkönnyebbülten felzárkózik: végre pihenni tér.

 Segítség sosem volt, sosem lesz, másképp pedig nem lehetett volna: ha volt is isten, nem különösebben zavarta a sorsunk, így végső bukásunkban tudomásul vesszük, hogy mi sem tartozunk hát erkölcsi szabályainak semmivel: talán sosem voltunk jobbak másoknál mi sem!

Ha ezt most megtesszük a szeretteinkkel, MI SEM vagyunk jobbak, mint azok, akik korábban a mi szenvedésünkkel kapcsolatban érzéketlenek voltak! Ha beletörődve eldobjuk elveinket, civilizációnk alapjait, akkor talán valóban nincs már isten, isten, aki addig is bennünk létezett... S először a mi árulásunk kerül megtorlásra: istentelen szörnyetegként halunk hát meg mi is, a pokol egyik létsíkjáról talán egy másikra kerülünk. A kicsinyes bosszúnk pedig teljes lehet: az itt maradtak szenvedni fognak.

. . .

S ekkor lassan ránk ömlik a halál, a megbánás, talán változtatnánk is már, de a függöny összezár, a kötél, a gáz, a gyógyszer, a vérzés nem ereszt: a pokol fagyos vermébe vettetik szennyként minden, ami voltunk, oda, ahová az ember való. 

. . .

Vidám utazás ez, keserű kezdettel, még borzalmasabb véggel. Ezt akarjuk?

Könnyen belátható, hogy az apokalipszis mennyire nézőpont kérdése: magának az itt maradt világnak a további, esetlegesen felemelő sorsa szerény vigaszként szolgál annak, akit a rendszer eltiport és megölt.

Ha ma-holnap én elveszek tőled mindent, amid van, mindenkit, akit valaha szerettél, és kint hagylak a szeretetlenség sivatagában mindhiába ordítva, egyedül, az nekem csak egy aljassággal töltött nap lesz, de neked, akinek most ment tropára az élete, ez egy személyes apokalipszis, s a vége még katasztrofálisabb lehet: a halál szele végül a túlélőket, a szeretteinket sem kíméli. 

Az egyéni kis apokalipszisek a környezetünk minden tagjára rányomják a bélyegüket: az utóbbi években elharapódzott mentális betegség-hullám hatásai alól nem tudja kivonni magát a társadalom, akkor sem, ha szánt-szándékkal nem segít, ha homokba dugja a fejét, s elzárkózik, mint a fentebb említett borderline.

Ha egy ilyen teljes társadalmat érintő elidegenedést és lassú öngyilkosságot választ a civilizációnk, a végén csak szenvedés következhet, semmi több.

Nem jobb lenne hát szembenézni még most az egyének felelősségével és a rendszerszintű felelősséggel, s tenni azokért, akik a gazdasági és társadalmi folyamatok, netán a sors kegyetlensége nyomán jutottak ide?

Rengeteget veszíthet az emberiség, ha nemet mond mindarra, ami emberré teszi: konkrétan mindent elveszíthet!

Mivel minden ember megismételhetetlen, a maga ordas hibáival és nagyszerűségével együtt, úgy az Isten sokszínűsége is a szemükben lakozik, abban a titokzatos szivárványban, amelyből, ha a tiédbe nézek, önmagam néz vissza.

 Nem mondhatunk le önmagunkról, soha! 

Ha eldobjuk Istent, a jóra törekvést, önmagunkat dobjuk el. Ha önmagunkat megvetjük, minden embert megvetünk: aztán majd nem marad olyan szörnyű éhezés vagy szenvedés a Földön, amellyel szemben ne lennénk már teljesen ridegek.

Persze vannak a nyomorultakon kívül másképp gondolkodó ellenségek is: velük még sokkal nehezebb együttérzőnek lenni.

Mégis, ha a fekete-fehér színek mentén jókra és rosszakra osztjuk a társadalmat, előbb vagy utóbb háború lesz: belső háborúk törnek az emberiségre, majd globális világégés következik.

Egy destabilizált társadalom utat enged az ösztön szerű kegyetlenségnek és erőszaknak. Egy csepp vért rögtön vérpatakok követnek majd, míg nem a vörös tenger hullámai el nem sodorják teljesen a mindent és mindenkit tagadó, züllött embert.

Ezt akarjuk? Hát nem látjuk, hogy mindenkire szüksége van a világunknak?

. . .

 Mert mikor sokak nedves álma teljesül majd, s gyűlölt ellenségeiket porrá égették, a nukleáris hamvakat a sötétben tehetetlenül markolászva, az utána következő világ magányában némán énekelve egy himnuszt az emberért… Ők, még a "dicső" győztesek is vissza fogják sírni azokat az embertársaikat, akiket korábban olyan hangosan megvetettek...


De akkor már elkésett lesz a sóhaj:

"Bárcsak itt lennél még velem..."

. . .


-Doom.mooD