Nem csak a test változhat el, hanem a lélek is. Az ember arra született, hogy közösségben éljen: így élhetünk túl, de így élhetünk boldog életet is. Sajnos a közösségeket összemosták a politika által kreált groteszk érdekszövetségekkel, így a felnőttek számára kevés lehetőség maradt, hogy önmagukat, emberi gyengeségeiket és véleményüket nyíltan vállalva, valóban egy tiszta, bizalomra épülő szeretetközösségben oldódjanak fel. 

 Habár fajunk egészét akár már rövid távon is – ez jól látható – halálra ítélhetik, mégis azok számára, akik csupán húsz évnyi zsarnoki hatalomban gondolkodnak ezen a földön, s nagy ívben tesznek az utókor esélyeire, bizony igen jól jönnek azok a „hasznos idióták”, akik vidáman vállalva az teljes ostobaságot, önként és dalolva zárják el tudatukat a valóság elől.

Beszéljünk most azokról, akiknek szándékos tudatlansága, s az abból következő szűklátókörűségük, a felelősségvállalás teljes hiánya, s a mára értelmetlenné vált tradíciókhoz, az áldozati pózokhoz és társadalmi berögződésekhez való beteges és álszent ragaszkodása egyszerűen nem engedi az emberiséget továbblépni és fejlődni, s örökké tartó sérelem-háború spirálban tartja.

Beszéljünk a tömegről. Beszéljünk az átlag választópolgárról. („Polgár…”)

 Beszéljünk a valódi gonoszról!

 A történelemből jól tudjuk, hogy minden elmeroggyant őrült mögé kell egy erőszakos, hangos csőcselék, akik a hatalmat legitimáló „szellemi” hátországként, s annak primitív fogdmegjeiként is hasznos szolgálatot tesznek a rezsimnek. Ők azok, akik direkt nem használják az agyukat, és minden olyan érvtől, ténytől és helyzettől riadtan elzárkóznak, amely a legkisebb diszkomfort érzést is keltené bennük.

 Az ember nem szeret szembesülni azzal, hogy hová süllyedt. A legtöbbször kóros méreteket öltő jelenség tette lehetővé a komplett XX. századot. Nem volt olyan népirtás és igazságtalanság a Homo sapiens történetében, amely mögött ne állt volna embertömegek hatalmas csoportja. Ők azok, akik még a létminimum alatti nyomorból is könnyes szemmel hallgatják a minden érdemi tartalmat nélkülöző, kiüresedett pártpropagandát, azok a szerencsétlenek, akik az adott regnáló hatalom mindent ellepő, gyűlöletkeltő politikai üzeneteit látva perverz késztetést éreznek egy kis gyilkolásra. (Persze csak szolidan: kis cinkos kikacsintgatással! Olyan kis huncut magyarosan: egy kis holokauszt vicc itt, egy cigányvicc ott, az elmaradhatatlan román tréfa, vagy tréfa a politikai ellenfél lehetséges megbüntetésének módjairól... Esetleg tréfa… az asszonyverésről! Haha, nevessünk a családon belüli erőszakon, együtt! Ennek itthon úgyis komoly hagyománya van… A humor mindent megold – főleg az agysejtek közti kötést, úgy látszik. Dehát micsoda szabadság ez: ott lakozik a nyelvben! Oda van kiszervezve… Aki magyar, velünk van – főleg abban, hogy minden más kultúrát és nyelvet lenéz, főleg abban, hogy ezáltal teljesen elvágja magát a világ összes többi részétől, mivel lusta, meg hát nem is hajlandó idegen nyelveket megtanulni. De sebaj: jöjjön a Geszti-féle magaskultúra, jöjjön a magyar „rap”, az a sok szánalmas szóvicc! Hát nem humoros?! Milyen progresszív! Milyen agresszív… Mindenhonnan ömlik ránk: tényleg ez itt a legvidámabb barakk. Zúduljon hát ránk a sok „vicc”, törjön fel a kacagás, jöjjön az a híres, nagy magyar „jókedv” – csak semmi cinizmus! Borítsa el elménket a csak egy bizonyos szellemi és erkölcsi nívó alatt ütős, szánalmas „poén” zuhatag…)

 Igen-igen, amikor ártatlanokat, kiszolgáltatott vagy elesett embereket kellett gyilkolni, az ezer éves keresztény magyar állam mindig partnerre talált az önérzetes, sértett magyarságban. (Hogy éppen miért sértett, azt a korok, s az aktuális politikai érdek diktálja. De leginkább mindenért is.)

Hát igen: csak az a fránya zsidó változik. Hiába, no! Az idők is változnak.

Hol baloldali lesz belőle, hol liberális, máskor meleg, muszlim, ukrán (hűűűűha!), vagy persze Nyugatbérenc hazaáruló: amit épp’ a Vezér diktál.

 S a nép?

 Hisz’ rafinált a magyar, jól ismerjük: a gond az, hogy még csak nem is Istennel üzletel, alkudozik!

Nem. Nem riad vissza attól sem, hogy rögtön testvérgyilkosságban fogant kereszténysége hajnalától kezdve zsarnok ideológiákat, zsarnok vezetőket keressen maga mellé, pártfogókat, akiknek fokozatosan eladhatja a lelkének egy újabb darabját.

Miközben a bátor magyar mindig ott csaholt az aktuális népirtó csizmaszáránál, szövetségeit azonnal eldobta, minden korábbi kapcsolatát letagadta, s mindig azonnal köpönyeget váltott, amikor a közös győzelem esélye szertefoszlott. Ezek a kis politikai kalandozások többnyire abban a bűnös reményben fogantak, hogy majd az erős ember, a legújabb őrült pártfogó elvégzi helyettünk a piszkos munkát. (Ennek a fajta működésnek az eredménye ma is minden nap szembe jön velünk.) Mikor ez nem sikerült neki, s a pusztító gazember bukása beteljesedik, mi nem csak akkor, ott tagadjuk le mindazt, ami történt, de pár évtizeddel később már valami szánalmas és hamis erkölcsi felsőbbrendűségtől megrészegülve oktatjuk ki a világot arról, hogy a mi népünk milyen tisztes és becsületes nép, s mennyivel előrébb is jár, mint mások - mint például a gyűlölt németek, akik a bűnbánatra és szembenézésre tízezerszer több energiát fordítottak a második világháború borzalmai óta, mint mi, egyik első számú, s leglelkesebb csatlósuk.    

A magyar ezzel eladja magát, eladja a kereszténységet… Eladja a jövőt az ördögnek.

Ha a büszkén hangoztatott, de itthon csak ritkán és kevesek által vállalt keresztény sors egyszerűen nem azonosítható a magyarság többségével, akkor az identitásunk egy szemenszedett hazugság.

Az ember pedig ösztönösen bizalmatlan a hazugokkal szemben.

Dehát ne csak honfitársaimat ekézzem, akiktől egyébként annyi szépet és jót kaptam, ugye... Hiszen erkölcs terén a világ többi része is jó ideje igen siralmasan teljesít. 

. . .

 Még a Biblia is egy modern öntudat előtti ártatlan, de ösztönösségében állatközeli állapotban mutatja be az első emberpárt.

Az ártatlanság még a zsidó-keresztény mitológiában is a legmeseszerűbb elem...

Persze az erkölcs nem jelent teljes ártatlanságot, de azt sem, hogy az abszolút értékeket lehazudjuk egy könnyen megugorható szintre. Ez vezetett az istentelen jelenhez: többé nincs az a tökéletesség, amelyhez igyekezni akarnánk felnőni. Isten emberi arccal, emberi testben újra megelevenedett: létrehoztuk. Ezt az eltorzított tökéletességet immáron valahová Elon Musk és más sikeres üzletemberek közé helyezzük el. A siker lett az igazolása mindannak, amit teszünk. A siker és a pénz. Ez aztán a bűnök egész sorával szemben állított fel mindennapos közönyt: futó poén, gyakran felbukkanó, "vicces" karikatúra lett a pedofil papságból, ugyanígy a korrupt politikus figurájából (választási időszakban mégis benyeljük minden önző hazugságukat, s egymás torkának esünk az általuk diktált narratívák mentén), a bolygót tönkretevő iparmágnás alakjából.

A problémákkal való szembe nem nézés, a dolgok elhumorizálása viszont amennyire hasznos tudott lenni a túlélésünk szempontjából, idővel éppoly hatékonyan tekeredik a nyakunk köré, s fojt meg minket. Hiszen ha a világ csak egy rossz viccé vált, s mi is afféle mókamesterek vagyunk benne, akkor a végén nem mi leszünk a rossz bohócok, amikor valamely aljas és embertelen tettünkön szégyentelenül, önelégülten nevetünk, vagy a másik érzéseit teljesen félresöpörve azt kezdjük el hibáztatni, akinek ártottunk, hanem a felelős az lesz, aki nem tud nevetni a viccen, a modern világ istentelen kegyetlenségén. Nehogy már szégyenérzetet keltsen, kényelmetlenséget okozzon, netán lelkiismeret furdalást ébresszen bennünk! Így jutottunk el addig a morálisan bénult állapotig, addig a nyakatekert ál-erkölcsig, mikor is a zsidógyilkos nácikkal azonosuló, azokat lépten-nyomon mentegető fasiszta csőcseléket megverő antifák haragot ébresztenek bennünk, hiszen nem tisztelték egy náci (!!!) felvonulás résztvevőit. 

Abszurd, nem igaz?

Ugyanezt látjuk a szellemi tér minden szintjén, kelettől egészen nyugatra: míg a pszichológusok és szociológusok hópihe nemzedéket emlegetnek, én ezt a kifejezést kiterjeszteném kicsit, és beszélnék inkább egy hópihe civilizációról. A világban, amelyben most élünk, a gonosszal való ostoba szimpatizálás zajlik: legtöbb modern történet - könyvek, képregények, filmek és játékok - igen nagy hangsúlyt fektet a gonosz elrelativizálására. Emberarcú gonoszokat látunk, az égbekiáltó bűnöket kis bocsánatos botlásokként kezeljük, a gyilkosság túlélés, a lopás boldogulás, az elnyomás jogos uralkodás lesz.

Mindez keleten kezdődött, a despoták kérlelhetetlen uralma alatt nyögő nép (nálunk is... De még mennyire, hogy itt is!) képtelen volt hatékonyan lázadni, s az embernek egyébként is terhes a permanens ellenállásban való lázas létezés, főleg ha az egyszerűen nem képes tetteket és érezhető enyhülést szülni, ezért hát, hogy léte békésebb legyen, s saját helyzete ne nyomassza annyira, a fentről vezérelt forgatókönyv szerint bűnrészessé vált a saját szabadságának felszámolásában: önmagára elkezdett a hatalmasok és befolyásos emberek terheként tekinteni, átvette és magára értelmezte azt a véleményt, hogy a nép mindenkor egy agyatlan, tudatlan és destruktív tömeg csupán, amely nagy és erős birkapásztorra szorul. Arra, hogy valaki az orránál fogva vezesse. Innen már csak egy lépésre volt az, amit most látunk: a nemzeteket vezető apafigura képe, aki mindig, mindenben tévedhetetlen, s aki az örök, megkérdőjelezhetetlen vezér, ahogyan az édesapa is örökre az Apa marad a család élén. Ha nem így gondolod, Apa keze eljár, aztán nézelődhetsz! S habár manapság már két közös gondolat sincs köztünk, amely egy nagy, egységes nemzetet, vagy egy nagy családot (népet) képezne belőlünk, mégis, egy dologban mindannyian hasonlítunk: férgekként viselkedünk, amikor a hatalmasokkal kerülünk szembe - gyáván megalkudva jópofáskodunk, vagy bújunk el a Nagy Testvér csizmája elől!

A demokrácia pedig végül, érdeklődés hiányában elmarad. 

. . . 

 Történik mindez azért, mert elfogadjuk, hogy nem vagyunk méltók többre: lemondunk magunkról! 

 Míg pár évtizede, a sokat szidott Amerikában a nálunk tapasztalt befolyás és köztisztelet ezerszeresével rendelkező elnökök, a világ leghatalmasabb emberei buktak meg az elszámoltatás és felelősségre vonás következetessége nyomán, addig itthon az erkölcs mostanra tulajdonképpen halott lett. (Nyugalom, nyugalom: ott is. Ahogyan az elmúlt két és fél évszázad mocskos kis titkai napvilágra kerültek az USA-ban is, a társadalom ugyanabba a mentális védekező állásba helyezkedett, mint egykor nálunk: nem fog tovább lázadni a jó ügy érdekében, mikor ma már tudja, hogy sosem létezett Lady Liberty országa, a háborús részvételeik mindig is haszonszerzés és anyagi érdekek védelmében zajlottak, az a szilárd, szép idea, ami a jövőbe mutatott, most már csak bizonytalanul forog körbe-körbe a saját tengelye körül, mindig az aktuális szeleknek megfelelően, nélkülözve mindennemű fennkölt idealizmust. Áldozataik vére a történelem dohos pincéjének mélyéről tombolva tör fel az emeletre, ahol a középosztályos fehérek, s az amerikai álom féltve dédelgetett illúziói laktak... A vihar már dúl: az indián őslakosok szanaszét szórt, darabokra lőtt és megcsonkított csontvázai ismét összeállnak és táncra perdülnek a meggyilkolt és halálra kínzott fekete rabszolgák maradványaival karöltve, s hozzájuk társulva, a szinte hamuvá égett, már-már felismerhetetlen ázsiai testek is egyszerre kitörnek a szekrényekből, s kísérteties ordítások közepette ők mind az amerikai himnuszt zengik, s énekelnek a letűnt kor Amerikájáról, a bátrak és szabadok földjéről... A küzdelem az ő lelkükért is elkezdődött, ezzel pedig az eddig ismert Amerika pontosan úgy süllyed el, mint mi is: bűneik visszaszállnak a fejükre, az pedig úgy tűnik lehetetlen, hogy szembenézzenek múltjuk szégyenletes fejezeteivel. Inkább ott is minden megismétlődik.)

Mivel a nép tudja, a lelke mélyén minden ember érzi, hogy hatalmas bűnöket tett lehetővé itt is, ott is, s irtózatos mennyiségű vér tapad a kezéhez, így ahelyett, hogy megállna az úton, inkább teljesen elköteleződik, s foggal-körömmel védelmezőjévé válik a bűnnek és bűnösöknek! Mit nyer ezen? Minden bűnös jutalmát: a halálos ágy magányos rettegéséig tartó menekülést a szembenézés és megbánás pillanatnyi (!) nehézsége elől.

 Persze itt merül fel a kérdés, hogy ha például mi, magyarok annyira keresztények vagyunk, s az e világi javak és sikerek helyett, mindenek felett az Isten által nekünk készített mennyei ország csodálatossága után áhítozunk, akkor miért nem aggódunk inkább a halhatatlan lelkünk miatt?...

Ma már beszéltünk Péterről: idézzük hát meg a Kőszikla képét ismét, mert ő lesz az, aki elé majd szégyenkezve oda kell járulnunk a Mennyek kapujában.

 Mi beengednénk tolvajokat, hazugokat, képmutatókat a legszentebb, legtisztább Jóság udvarába?

A szándékos figyelmetlenség, érzéketlenség, az önként vállalt tudatlanság, az égbekiáltó igazságtalanságokkal szembeni totális immunitás bűnök. Az ember megfosztása emberi mivoltától, illetve kiforgatása a nemzethez és az egy néphez tartozás mindenkit megillető szent jogából szintén bűn. Ezek súlyos bűnök, halálos bűnök.

 Végső soron egyetlen kérdést kell feltennünk magunknak: jók akarunk lenni inkább, vagy rosszak?

Amennyiben pedig utóbbi, úgy készen állunk a halhatatlan lelkünkkel fizetni egy gyáva és alantas halandó élet tovaillanó évtizedeiért?

Talán még nem késő változni, de én ismét szóltam:

Az óra ketyeg!

Az érzéketlenség és tudatlanság kényelmes lehet, de csak addig, amíg el nem jön az elszámolás órája...  

 . . .

 -Doom.mooD

 Nos most, hogy az előző fejezet végével minden törékeny lelkű olvasó elhagyta a hajót... Vagy a vonatot, vagy mittudomén... Használjuk hát ki a lehetőséget, és beszéljünk egy kicsit a (hüvely)gombáról! Izé, a világvégéről!

The Last of Us. Népszerű PlayStation-videojáték, amely egy poszt-apokaliptikus Amerikába viszi a játékost, melyet az ember környezetromboló tevékenysége taszított végül nyomorba egy világot leuraló parazita gombafaj által, ami az uralma alá hajtja törékeny fajunkat is. Elgondolkodtató és érzelmes történet arról, hogy képes lehet-e két ember egy egészséges társadalom megtartó ereje nélkül is embernek maradni egy végtelenül erőszakos közegben, amely felszámol bennük minden illúziót. (HBO-sorozat is készült belőle. Nem egy könnyű darab.) 

Fallout. Újabb legendás videojáték, szintén egy apokaliptikus helyzetet tár a közönség elé, ezúttal egy olyan világban járunk, amelyben a hidegháború és az azzal megszülető 'prepper' kultúra egy igen virulens üzletágat szült (prepping: a végítélet napjára való lázas készülődés, a kertben épített barkács bunkerekben, vagy az erre szakosodott cégek által biztosított, bérelhető menedékekben vásárolt helyek által - ehhez jön az élelem és a víz felhalmozása, működő földalatti élettér kialakítása.) - s ez az újfajta, hihetetlen méreteket öltő üzlet, egyfajta össztársadalmi visszacsatolás során tovább gerjeszti a feszültséget a szuperhatalmak között, felkorbácsolja az érzelmeket, egyszerre 100 évvel elnyújtva a hidegháborús készülődést, s egyúttal lehetetlenné téve a változást és a megbékélést. Az eredmény borítékolható: 2077. október 23. lesz az a nap, mikor a világ sötétségbe borul. A történet hátralevő része a világ sugárzó romjai között játszódik, évszázadokkal később... Olyan túlélőket követünk, akik talán maguk is bánják, hogy még életben vannak. (A történet nagy sikerű Amazon Prime-sorozatként is elérhető, de vigyázat: ez sem egy könnyű nézés!)

 Végül pedig:

 Fonalak. Meghökkentő erejű, mégis minimalista történet, mely ál-dokumentarista stílusban vezet minket végig egy atomháborún és annak lehetséges, közvetlen következményein, egy fiatal család történetén keresztül. A '80-as évektől kezdve, két generációt követve eljutunk a 2000-es évek nukleáris telének örök éjszakájába, az éhezésbe, az értelmetlen szenvedésbe, a betegségek végeláthatatlan sorába, a folyton fenyegető sugárzás világába, s a minden embert érintő barbarizálódás borzalmai közé. A cím nagyon is találó: társadalmunk olyan speciális, az emberek közötti kapcsolatokból és érdekszövetségekből álló finom szövedék, pókháló, ha úgy tetszik, melyben mindannyian annak megbecsült és egyformán kezelt tagjaiként alkothatunk pótolhatalan fonalakat. Ez a viszonyrendszer biztosítja a civilizált létünket. Együtt ezek a szálak erős hálót képeznek, külön-külön viszont szertefoszlanak, felszívódnak a föld színéről. A kihalásunk legvalószínűbb forgatókönyvét taglaló audiovizuális terror a leghitelesebb, legborzalmasabb vízió mind közül, melyben az utolsó emberek már mind szinte vak, írni-olvasni, sőt, még beszélni sem tudó ösztönös gyilkosok, akik egymást ölik, eszik, erőszakolják - mindössze pár évtizeddel a nulladik órát követően!

. . .

 Hogy mi a közös ezekben a rémlátomásokban? Az azzal a ténnyel való kíméletlen szembenézés, hogy bizony ha leszünk olyan barom állatok, hogy lemossuk magunkról az egymás torkától visszatartó „kultúrmázt”, tehát évezredes értékeinket, akkor végünk van: egymás nélkül halottak vagyunk. Természetes, fizikai adottságaink nem elegendőek a túlélésünkhöz, a fejleszthető képességeink, a mindannyiunkban különböző formát öltő isteni tehetség ápolása a túlélésünk kulcsa. Csakhogy senki sem lehet mindenben jó, így egymásra vagyunk utalva. Itt jön a képbe a társadalmak szerepe, azok feladata, hogy egységbe kovácsolják a különböző tehetségeket, lehengerlő erővé formálva azt, amely külön-külön még gyenge lenne, s amely így mégis erős lesz.

 . . .

 Mert a Borderline nem gyógyítható, emiatt a stigma miatt a kezelés nem elérhető, csak a leggazdagabbaknak, az is hely függő, mert a Borderline kellemetlen, olyan véleményeket fogalmaz meg, amelyeket a "normális" emberek a szőnyeg alá söpörnek: a valós kritikát, az emberek valódi arcáról.
A beteg próbálja a haragját, az indulatait elfojtani, mert ha nem teszi, mások ISMÉT átveszik az élete felett a irányítást, így pontosan az történne meg ismét, ami a Borderline-t eleve a felszínre hívta. A border emiatt retteg az őszinteségtől: tapasztalatból tudja azt, élete során megtanulta, hogy az árulás bárhonnan jöhet, még a legbelső családi körből is, barátoktól vagy partnerektől, kezelőktől és legfőbb bizalmasoktól, és természetesen el akarja kerülni ezt. Ha teszem azt a pszichiáterének őszintén kifakadna a beteg, bevallva, hogy mennyire elege van abból az egyszerű és valós tényből, hogy az orvosa, akit az egészségügy neki rendelt (mint egyébként is a legtöbb orvos) egyszerűen sem szakmailag, sem emberileg nem elég ehhez a feladathoz, hiszen valójában passzolná a kihívást, nem megoldani igyekszik... Akkor természetesen vagy azonnal következményekkel kell szembenéznie, netán ha a helyzet ott és akkor eszkalálódik, például egy veszekedéssé, akkor a következő lépés a zárt osztályon történő kényszergyógykezelés, a bevitetés, vagy - amennyiben diagnosztizált betegről van szó, akinek vigyáznia kell, mert az ellátása és így az esetleges megélhetése is függ az orvosi kegyelemtől - akár az utca és a hajléktalanság is lehet, ahonnan a végső feladás vagy a bűnök, a szenvedés és erőszak újabb sötét lánca következhet, mely elkerülhetetlenül meggyilkolja a border lelkének maradékát is.

 Ironikus, de az egyébként is sokat szenvedett és éppen akkor is brutális kínokat átélő, még civilizált borderline betegnek akár akaratlanul, akár kész akarva, de tovább kell rontania a saját helyzetét, hogy komolyan vegyék: önsértés, az előbb említett veszélyes érzelmi labilitás szabadon engedése, hogy láthatóvá váljék a riasztó valóság, végül pedig, ha nem látni már más igazságot ebben a világban, akkor marad az öngyilkosság: vagy egy befejezett, mindent lezáró eset, vagy kezdetét veheti egy hosszú és irtózatos öngyilkossági kísérlet-sorozat, egy fájdalmasan elnyúló segélykiáltás. Bármelyiket is választja az ember, a kiszolgáltatottság tényén nem változtat: az élete, a sorsa felett az irányítást elragadták tőle. Az áldozathibáztatás aktívan zajlik, a harag nő, még erősebb visszacsatolás: újabb és újabb sötét gondolatok, egyre mélyebben a lejtőn, de nincs az a mennyiségű segélykiáltás és nincs az az őszinteség, amely az emberek siralmas erkölcsi nívóját emelni tudná: a legtöbb ember ugyanis csak boldog akar lenni, „élni akar”, magasról köp a másik szenvedésére, vagy hogy saját vágyainak kielégülését ki, hol és mikor fizeti majd meg. Csak ő van, senki más nem számít. Mondanom sem kell, hogy hová vezet az, ha egy egész elmebeteg társadalom így kezd gondolkodni. Ugyanis ez a látszólag humánus társadalom egyértelműen a további bántalmazás és elviselhetetlen szenvedés útját jelölte ki azok számára, akik terhet jelentenek, holott ismétlem: pontosan ezek az élmények juttatták ide őket!

 Miközben az emberek naponta ezernyi kétszínű gesztussal jelzik magukról, hogy igen, ők is a nagy emberi szalonhoz tartoznak, vagy bennük van még empátia vagy jóérzés, valójában abban a pillatban, hogy egy elesett ember segítségért könyörög, minden humánum és szakmaiság megmérettetik a puszta kényelemmel és persze azzal összevetve, hogy nehogy ők is így végezzék, ha túl megértőek lennének... Az emberek félnek segíteni, félnek hogy olyan sötét tudás birtokába jutnak, ami a szerencsétlent is ide juttatta, vagy a végén még maguk is kitaszítottak lesznek, ezért hát ideológiákat farigcsálnak az áldozathibáztatás és saját gyilkos érzéketlenségük validálására.

 Mi marad a társadalom beteg és talán kevésbé beteg... Bocsánat, "egészséges" részének? Mi lesz a két oldal érintkezésével? A jellemző a teljes megosztottság, a paranoia, a kétszínűség és duplagondol lesz: le lehet majd szépen forgatni a fejünkben előre minden esemény mind az ezer lehetséges kimenetelét, mielőtt egy fontos beszélgetésbe kezdenénk, mielőtt bármiben is lépni mernénk, de még ha abszolút minden variánst ismernénk is, ami lehetetlen... S az adott személy vagy csoport a jobbak közé is tartozna, még mindig ott van a többségi társadalomhoz tartozni akarás brutális vonzereje, ami eltorzít erkölcsöt, értékrendet, emberiességet, minden ezekből fakadó döntést. Tehát a paranoia megalapozott, mert az ember romlott volt, romlott lett, s most romlottabb, mint valaha, és ha az egyén vagy csoport érdeke úgy kívánja, nem csak a kegyetlen háborúkra vonja meg a vállát, vagy nem csak a kínai termékek minősége miatt panaszkodik, melyről pedig tudva tudja, hogy az ő kényelme érdekében, fillérekért agyon dolgoztatott kisgyerek kezek által készül... Nem, nem maradt olyan erkölcsi értékvetítés, amely mögé nézve ne hullana azonnal darabjaira az olcsó illúzió. Nem maradt egy olyan szilárd kőszikla, amelyhez még odaláncolhatná az ember a lelkét, nincs többé az az erős emberi tartás, ami megacélozná a gerincet, mikor a társadalmi befolyás növelése kilátásba kerül, vagy mikor a kisebb közösségünkben pl. áldozathibáztatásért, a bárminemű másság látványos elítéléséért s a tények el-mismásolásáért könnyen szociális kreditekre tehetnénk szert. Ilyenkor nincs többé egy felső, tiszta belső hang, azonnal a megfelelési kényszer vagy a haszonszerzés diktál.

. . .

 De még ha nincs is így, s történetesen, pl. borderként épp a megmaradt kevés valóban jó ember egyikéhez lenne szerencsénk, kockáztassunk? Olyan sokan vannak talán még "jók"? Annyira biztos az, hogy a bizalmunk jó helyre kerül?

 Újabb gyilkos visszacsatolás: ha nem bízhatok már senkiben, akkor tényszerűsítsük a dolgot inkább, zárjuk rövidre a mindennapos rágódást. Zárjuk ki a világot az életünkből, minden szereplőjével együtt, mindenkivel, aki kockázatot jelentene, s közben zárjuk el magunkat is anyánktól, apánktól, feleségünktől és férjünktől, testvéreinktől és barátainktól. Építsünk falat. Nyissunk mögötte egy börtönt, ahol gépre kötjük halálra ítélt testünket, s odaláncoljuk rab lelkünket a magány és a végső elkeseredés egyre brutálisabban ránk törő visszacsatolási hullámaihoz.

 Mikor aztán kész a mű, mikor feltesszük az i-re a pontot, bevégezzük a mások munkáját, és pontosan egy olyan elidegenedett, társadalmon kívül rekedt szörnyeteggé válunk, amilyennek gyermekkorunktól szántak minket az emberek... Mikor azzá a rettenetté válunk, amelyről mi is mindig elfordítottuk a tekintetünket az utcán, s melyről azt hittük, hogy belőlünk majd sosem lehet... Mikor a tragédia elkészül, s ott vagyunk mi, egyszerre síró gyermek, álmodozó diák, helyét nem találó ifjonc, majd bizalmatlan és elzárkózó felnőtt... Mikor egyetlen, csak az időben létező szuperstruktúrába, egy tökéletesen kristálytiszta milliomod-másodpercbe zsugorodik a múlt, a jelen, és az abból lehetségesen következő, mégis elsötétülő jövő... Lassan azon kapjuk magunkat, hogy többé nem lehet különbséget tenni aközött, ami most fáj, s ami akkor fájt, vagy ami akkor öröm volt, s ami most örömet okozhatna: minden érzelem csak a fájdalom elképesztő sötétjének alig észrevehető árnyalata lesz. Miközben pedig megszakad a szívünk azért, akik gyermekként voltunk, azért, mert végül mi sem tudtuk őt szeretni, nem adtunk neki jobb jövőt, jobb esélyekkel, s a már soha el nem jövő, kihagyott, eldobott ölelések, csókok marják halálra a lelkünket, a testünk is megkönnyebbülten felzárkózik: végre pihenni tér.

 Segítség sosem volt, sosem lesz, másképp pedig nem lehetett volna: ha volt is isten, nem különösebben zavarta a sorsunk, így végső bukásunkban tudomásul vesszük, hogy mi sem tartozunk hát erkölcsi szabályainak semmivel: talán sosem voltunk jobbak másoknál mi sem!

Ha ezt most megtesszük a szeretteinkkel, MI SEM vagyunk jobbak, mint azok, akik korábban a mi szenvedésünkkel kapcsolatban érzéketlenek voltak! Ha beletörődve eldobjuk elveinket, civilizációnk alapjait, akkor talán valóban nincs már isten, isten, aki addig is bennünk létezett... S először a mi árulásunk kerül megtorlásra: istentelen szörnyetegként halunk hát meg mi is, a pokol egyik létsíkjáról talán egy másikra kerülünk. A kicsinyes bosszúnk pedig teljes lehet: az itt maradtak szenvedni fognak.

. . .

S ekkor lassan ránk ömlik a halál, a megbánás, talán változtatnánk is már, de a függöny összezár, a kötél, a gáz, a gyógyszer, a vérzés nem ereszt: a pokol fagyos vermébe vettetik szennyként minden, ami voltunk, oda, ahová az ember való. 

. . .

Vidám utazás ez, keserű kezdettel, még borzalmasabb véggel. Ezt akarjuk?

Könnyen belátható, hogy az apokalipszis mennyire nézőpont kérdése: magának az itt maradt világnak a további, esetlegesen felemelő sorsa szerény vigaszként szolgál annak, akit a rendszer eltiport és megölt.

Ha ma-holnap én elveszek tőled mindent, amid van, mindenkit, akit valaha szerettél, és kint hagylak a szeretetlenség sivatagában mindhiába ordítva, egyedül, az nekem csak egy aljassággal töltött nap lesz, de neked, akinek most ment tropára az élete, ez egy személyes apokalipszis, s a vége még katasztrofálisabb lehet: a halál szele végül a túlélőket, a szeretteinket sem kíméli. 

Az egyéni kis apokalipszisek a környezetünk minden tagjára rányomják a bélyegüket: az utóbbi években elharapódzott mentális betegség-hullám hatásai alól nem tudja kivonni magát a társadalom, akkor sem, ha szánt-szándékkal nem segít, ha homokba dugja a fejét, s elzárkózik, mint a fentebb említett borderline.

Ha egy ilyen teljes társadalmat érintő elidegenedést és lassú öngyilkosságot választ a civilizációnk, a végén csak szenvedés következhet, semmi több.

Nem jobb lenne hát szembenézni még most az egyének felelősségével és a rendszerszintű felelősséggel, s tenni azokért, akik a gazdasági és társadalmi folyamatok, netán a sors kegyetlensége nyomán jutottak ide?

Rengeteget veszíthet az emberiség, ha nemet mond mindarra, ami emberré teszi: konkrétan mindent elveszíthet!

Mivel minden ember megismételhetetlen, a maga ordas hibáival és nagyszerűségével együtt, úgy az Isten sokszínűsége is a szemükben lakozik, abban a titokzatos szivárványban, amelyből, ha a tiédbe nézek, önmagam néz vissza.

 Nem mondhatunk le önmagunkról, soha! 

Ha eldobjuk Istent, a jóra törekvést, önmagunkat dobjuk el. Ha önmagunkat megvetjük, minden embert megvetünk: aztán majd nem marad olyan szörnyű éhezés vagy szenvedés a Földön, amellyel szemben ne lennénk már teljesen ridegek.

Persze vannak a nyomorultakon kívül másképp gondolkodó ellenségek is: velük még sokkal nehezebb együttérzőnek lenni.

Mégis, ha a fekete-fehér színek mentén jókra és rosszakra osztjuk a társadalmat, előbb vagy utóbb háború lesz: belső háborúk törnek az emberiségre, majd globális világégés következik.

Egy destabilizált társadalom utat enged az ösztön szerű kegyetlenségnek és erőszaknak. Egy csepp vért rögtön vérpatakok követnek majd, míg nem a vörös tenger hullámai el nem sodorják teljesen a mindent és mindenkit tagadó, züllött embert.

Ezt akarjuk? Hát nem látjuk, hogy mindenkire szüksége van a világunknak?

. . .

 Mert mikor sokak nedves álma teljesül majd, s gyűlölt ellenségeiket porrá égették, a nukleáris hamvakat a sötétben tehetetlenül markolászva, az utána következő világ magányában némán énekelve egy himnuszt az emberért… Ők, még a "dicső" győztesek is vissza fogják sírni azokat az embertársaikat, akiket korábban olyan hangosan megvetettek...


De akkor már elkésett lesz a sóhaj:

"Bárcsak itt lennél még velem..."

. . .


-Doom.mooD

 Békében születtem, pontosabban az új béke hajnalán. Előtte is béke volt, de az vérben és gyilkosságokban fogant béke: az én generációmnak azt hazudták, hogy a történelem vihara véget ért, ez a béke most más lesz, igazabb, ezúttal tartós.

 Azt mondták, ez béke. Éltem benne, 34 évet éltem, így joggal teszem fel a kérdést:

Vajon béke az, amikor gyermekek egymást gyilkolják az iskolákban? Béke az, ahol az említett gyermekeknek már nincs biztonsága, nincs egy biztos játszótere? Béke az, amikor nincsenek már otthon sem az úgynevezett otthonukban, sem az iskoláikban, de még a templomban sem?  Béke az, amikor a bűn, a prostitúció, az aljasság, az ügyeskedés, nyerészkedés, a gyilkosság biztosabb módjai lesznek az életnek, mint az erkölcs? Amikor a rossz élet jobban megéri, mint a jó, tiszta élet? Igen, azt mondták, béke az, ahol csak néhány gyermeket rabolnak el, rontanak meg, legalább nem égnek el tömegestül, mint a XX. század legsötétebb éveiben, de kérdem én: ez béke? Kérdem én: ez eredmény?

. . .

 Azt is mondták, hogy béke van, mert aki a társadalomból kiszorul, mert mentálisan beteg, mert gyenge, mert nem bírja a terheit, az megfagy vagy éhen hal. Nem látjuk őt többet. Senkit nem zavar. Nem élősködik tovább. Nem teher többé a csodálatos társadalom számára. Semmiképpen sem pótolhatatlan, tragikus veszteség, nem: csupán önmaga áldozata.

Ilyen lenne a béke? Ennyi lenne az ember?

Idáig jutottunk egymás szemében?

 Béke talán az, ahol hamis ideológiák és hamis bálványok felé fordul az emberiség, feladva minden szabadságát és örök szelleme, a lélek szabadságát? Milyen béke az, ahol a gyermekáldás többé nem áldás, hanem teher, sőt, félelem, átok? Ahol több gyerek nem születik már meg, mint amennyit be mernek vállalni a fiatalok? Milyen békében tekintünk mindannyian rettegve a jövőbe? Milyen világ az, ahol a házastársak már csak az ilyen szent szövetség társadalmi megbecsültsége, s valami halvány hagyományőrzés miatt járulnak oltár és az Állam biztosította jogi szervek elé, de azt is házastársi szerződés megkötése után teszik, hiszen előre tudják és rettegik a minden bizonnyal érkező romlást, érzelmi kiüresedést és a hűtlenségükben fogant bűnös válást?

 Ismét kérdezem: ilyen lenne a béke? 

Ilyen, mert hát nincs háború, ezt mondják.

Legalábbis a háborús vérengzés leszivárgott a társadalom különböző szintjeire: ahelyett, hogy időközönként feltörne az ember visszatarthatatlan gyilkos indulata, nagy erők dolgoznak azon ezekben a percekben is, hogy ezeket az energiákat lefelé irányítsák, hogy majd ott fejtsék ki pusztító hatásukat. Minden folyik, ahogy az a nagy könyvben meg van írva: az egyik áldozat szépen felfalja a másikat.

...Vagy mégsem? Bár ehhez a pokoli projekthez a mindannyiunkban ott csírázó bűnre is szükség volt, ezt egy bizonyos velünk élő nemzedék öntözi, gondozza, s nevelte végül egy kiújult, össztársadalmi konfliktushálóvá, amelyben már mindenki hadviselő fél, mindenki áldozat és gyilkos is egyben.

Akik elkezdték, a felelősségüket soha nem fogják vállalni: most egy egész kiöregedett nemzedék zúdítja hát alá az emberiséget, lerántva azt a maga téves meggyőződéseinek szintjére, belénk oltva azt a torz képet, amelyet beléjük plántált egy szörnyű évszázad a békéről.

Miért teszik ezt? Talán azért, mert ennyire sérültek? Tehát... nézzük el nekik? Ne is tegyük szóvá? Ha ez magyarázat, akkor dobjuk el az erkölcsöt, dobjuk el a legelemibb elveinket és igazságérzetünket, majd a gyilkosoknak is ugyanilyen lelkesen bocsássunk meg, hiszen a sérelem és a szenvedés minden utólagos borzalmat igazol, nem igaz?! De vajon ez ennyi lenne, csak ezért teszik ezt a világgal, mert valahol, valamikor az úton összetörtek, vagy valami nagyobb dolog húzódik meg a háttérben?

 Nos, szerintem a múlt, s a múlt borzalmaival már régen sűrűn benőtt tradíciók megmentése iránti buzgó vágy csak könnyű kapaszkodóként, kifogásként szolgál ezeknek a világmegrontó embereknek, amikor minden utánuk érkezett fiatal generáció kezéből kitépik a kormányt, s hajónkat a vérvörös tengeri örvénybe vezetik… Vissza a régi szembenállások világába. Inkább nemet mondanak az emberi haladásra, a szellem haladására. Nemet a szeretetre és a békére. Szerintem azért teszik, mert a béke számukra túlontúl ijesztő volt. Igen, a valódi béke lehetősége!

. . .

Mert hát ez a mostani, a globális világ pokla, ez béke lenne? Hát, annak hazudták, de persze nem az, ebben mindenkinek egyet kell értenie! Ha nem tesszük, akkor máris az ördögé az emberiség lelke és akkor tényleg vége, nincs már miről beszélni! … Bűnös haszonélvezői vagyunk mi, mindannyian egy bűnös kornak!...

Mikor a ’90-es évek hajnalán ez az említett, most idősebb generáció megkapta a történelmi lehetőséget egy jobb világ létrehozására, ők a régi sérelmek felé fordultak (még csak nem is feltétlenül a saját sérelmük, hanem az ő szüleik, és azok szüleinek a sérelmei felé!), s hamar ki is ástak olyan régi csatabárdokat, amelyeket éppen csak elásott az emberiség, s melyeket soha nem lett volna szabad újra elővenni.

Miért hát? Mert a béke nem izgalmas. Abból nem lesz romlott gengszterfilm, nem lesz belőle megalázós pornó, sem szerencsétleneket kinevető beszélgetős show vagy valóságshow, a békéből nem következik a 10 másodperces ostoba mémvideó, melyen fogyatékosokon kellene röhögnünk, s nem lesz belőle izgalmas háborús akciófilm sem – egyszerűen elfogy az anyag. Unalmas. A béke sokaknak unalmas, és nem is azonnal, mérhetően profitábilis: a békében kevesebb a kiugrási lehetőség a nyerészkedőknek, mint a feszültségben, konfliktusban, a háborúban és a szenvedésben. Mivel a valódi békében nincs békeharc, ott harc sincs. Akik pedig a leghangosabban szidják ellenségeiket, pont azok nem tudnának már élni sem nélkülük: azok járnak legjobban a puszta létezésükkel, pénzt és identitást nyernek a gyűlöletükkel. Komoly érdekek fűződnek ahhoz, hogy az embert bűnben tartsák, hogy felszítsák az újabb és újabb ellentéteket ott is, ahol korábban nem volt, hogy pénzzé tegyék a maguk számára az emberiség összes szégyenét!

Mert a békében nem marad mitől borzongani az esti hírek alatt, ott nincsenek szánni való áldozatok, megbotránkoztató elkövetők: ott harmónia van. Békében nincs erőszak, békében nincs az a hierarchia, ami a felettes számára bárminemű erőszakosságot, akár verbálisat is igazolni tudna az alatta lévőkkel szemben. Mert békében egyenlőség van, békében nincsenek ellenségképek, akiket bármiért is hibáztatni, gyűlölni lehetne. Békében nem a másik eltiprása, hanem felemelése zajlik.

 Békében nincsenek testüket eladni kényszerülő nők, s csak a kényszerből pornózni álló fiatal lányok. Békében megnyílnak a lehetőségek, ha valaki ilyesmit tesz, teszi azt élvezetből, teszi azt azért, mert ezt akarja tenni. (Vajon hány ilyen van... valójában?) Békében párkapcsolatok születnek. Békében nem azoknak a száma nő, akiket már becsaptunk, akiket kihasználtunk, akikkel már lefeküdtünk, hanem a meghitt szeretetkapcsolatban töltött évek száma gyarapodik. Békében nem szerződést kötnek az emberek a szexért, nem eladják a lelküket és testüket pár percnyi elfogadásért, intimitásért vagy a megélhetésükért: békében szeretik, akit szeretnek, azzal élnek, akivel akarnak. Békében szerelem szövődik két ember között. Békében szeretet van: békében fontosabbá válik az örömszerzés, mint a rosszakarás, érdektelenné válik a másik bántása. Békében azt teszem a másikkal, amit szeretném, ha velem is tennének. Mivel békében az ember NEM embernek farkasa, békében az emberek ismerik egymást, beszélnek egymással, emiatt nem is félnek egymástól, bíznak egymásban. Békében az ölelés még férfiak között is ölelés, nincs benne több, s főleg nincs benne politika vagy szexuális identitáskérdés. Békében nincs elnyomásban sem asszony, se férfi, sem gyermek: békében nincs kinek a nyomorán nevetni. Békében a másság kapcsán nem azt nézzük egyből, hogy hogyan más, hogy miért más, hanem csak azt, hogy rendben: hogyan is vehetnénk be magunk közé a körbe? Békében nincs kit megölni, nincs kit kirabolni, nincs kit megverni. Békében nem számítanak már a különbözőségek, mert ha én nem bántalak, te sem bántasz, s fordítva: ha megvalósul a béke, a fekete és fehér helyét a színek sűrű kavalkádja veszi át, a béke színeié. 

 Mert a békében… mindenek felett… béke van.

Olyan szent állapot az, amit a szentségtelen, istentelen ember elutasított. Másodszor.

Mégis: ha valakinek szép jövőt, nagy reményeket, boldogságot és boldog utódokat ígérsz, és ő ezt szánt szándékkal, döntésének minden következményét tudva és akarva borzalmakra váltja, amelyek őt is és az utána érkezőket is irtózatos erőkkel sújtják majd, azt az embert nem őrültnek nevezzük? 

 ...S mikor egy egész világ teszi ezt megbonthatatlan egységben, boldog ujjongásban, eltelve a rá ömlő pornóval, amelyben mások keserű helyzetét, kiszolgáltatottságát használják ki, megrészegedve az obszcén jóléttől, amelynek a szenvedő harmadik világ fizeti meg az árát, és eltelve a pénzzel és a mindenhonnan áradó gyűlölettel és erőszakkal, az ilyen kort nem nevezhetjük hát… az őrület korának?

. . . 

 Én ebben a világban születtem: ez a világ a szimbolikus Végóra számlapja körül jár szörnyű haláltáncot, s az óramutató körüli mozgása diktálja a tempót.

Ez a tempó a vég érkezésének az idejét hol előbbre hozza, hol picit elodázza, de a folyamat már kérlelhetetlenül zajlik: közeleg a vég.

 Hiszen világfolyamatok lassulnak, gyorsulnak, de az irány egyértelműen a vérbe és pokolba mutat: a vonat ugyebár sínen halad, nincs esély a megfordulásra, a kényszerpályán pedig nem maradt más, csak lassítani. Csakhogy itt az már nem egy létező perspektíva, hogy még talán jobb lehet: nem lesz. Ezt a meccset ugyanis megbundázták, vesztettünk: a vonatot már nem lehet annyira lelassítani, hogy elkerülhető legyen a szakadék mélyén a biztos becsapódás. A kapitalizmuson nincsen fék.

 A béke itt már csak egy módon köszönthet be a bolygó számára, nekünk pedig nem maradt más, mint hogy imádkozzunk, hogy ne fájjon majd annyira, mint Hirosima és Nagaszaki túlélői mesélték.

 

. . .


-Doom.mooD