Habár fajunk egészét akár már rövid távon is – ez jól látható – halálra ítélhetik, mégis azok számára, akik csupán húsz évnyi zsarnoki hatalomban gondolkodnak ezen a földön, s nagy ívben tesznek az utókor esélyeire, bizony igen jól jönnek azok a „hasznos idióták”, akik vidáman vállalva az teljes ostobaságot, önként és dalolva zárják el tudatukat a valóság elől.
Beszéljünk most azokról, akiknek szándékos tudatlansága, s az abból következő szűklátókörűségük, a felelősségvállalás teljes hiánya, s a mára értelmetlenné vált tradíciókhoz, az áldozati pózokhoz és társadalmi berögződésekhez való beteges és álszent ragaszkodása egyszerűen nem engedi az emberiséget továbblépni és fejlődni, s örökké tartó sérelem-háború spirálban tartja.
Beszéljünk a tömegről. Beszéljünk az átlag választópolgárról. („Polgár…”)
Beszéljünk a valódi gonoszról!
A történelemből jól tudjuk, hogy minden elmeroggyant őrült mögé kell egy erőszakos, hangos csőcselék, akik a hatalmat legitimáló „szellemi” hátországként, s annak primitív fogdmegjeiként is hasznos szolgálatot tesznek a rezsimnek. Ők azok, akik direkt nem használják az agyukat, és minden olyan érvtől, ténytől és helyzettől riadtan elzárkóznak, amely a legkisebb diszkomfort érzést is keltené bennük.
Az ember nem szeret szembesülni azzal, hogy hová süllyedt. A legtöbbször kóros méreteket öltő jelenség tette lehetővé a komplett XX. századot. Nem volt olyan népirtás és igazságtalanság a Homo sapiens történetében, amely mögött ne állt volna embertömegek hatalmas csoportja. Ők azok, akik még a létminimum alatti nyomorból is könnyes szemmel hallgatják a minden érdemi tartalmat nélkülöző, kiüresedett pártpropagandát, azok a szerencsétlenek, akik az adott regnáló hatalom mindent ellepő, gyűlöletkeltő politikai üzeneteit látva perverz késztetést éreznek egy kis gyilkolásra. (Persze csak szolidan: kis cinkos kikacsintgatással! Olyan kis huncut magyarosan: egy kis holokauszt vicc itt, egy cigányvicc ott, az elmaradhatatlan román tréfa, vagy tréfa a politikai ellenfél lehetséges megbüntetésének módjairól... Esetleg tréfa… az asszonyverésről! Haha, nevessünk a családon belüli erőszakon, együtt! Ennek itthon úgyis komoly hagyománya van… A humor mindent megold – főleg az agysejtek közti kötést, úgy látszik. Dehát micsoda szabadság ez: ott lakozik a nyelvben! Oda van kiszervezve… Aki magyar, velünk van – főleg abban, hogy minden más kultúrát és nyelvet lenéz, főleg abban, hogy ezáltal teljesen elvágja magát a világ összes többi részétől, mivel lusta, meg hát nem is hajlandó idegen nyelveket megtanulni. De sebaj: jöjjön a Geszti-féle magaskultúra, jöjjön a magyar „rap”, az a sok szánalmas szóvicc! Hát nem humoros?! Milyen progresszív! Milyen agresszív… Mindenhonnan ömlik ránk: tényleg ez itt a legvidámabb barakk. Zúduljon hát ránk a sok „vicc”, törjön fel a kacagás, jöjjön az a híres, nagy magyar „jókedv” – csak semmi cinizmus! Borítsa el elménket a csak egy bizonyos szellemi és erkölcsi nívó alatt ütős, szánalmas „poén” zuhatag…)
Mert bizony nem Hitler személyesen égetett el asszonyt, férfit és gyermeket: hős népünk fiai, a magukat mindig a Népek Krisztusaként™ azonosító (ultra)magyarok sem bízták a Dunába lövetést bátor és dicső Nemzetvezetőjükre… Megtették ők maguk.
De a gulágok sem működtek maguktól: egy ilyen projekthez – láttuk ezt máshol is – a büszke, életrevaló, dolgozó nép közös erőfeszítésére van szükség! Hulljon hát az a kulák, munkára elvtársak!...
Igen-igen, amikor ártatlanokat, kiszolgáltatott vagy elesett embereket kellett gyilkolni, az ezer éves keresztény magyar állam mindig partnerre talált az önérzetes, sértett magyarságban. (Hogy éppen miért sértett, azt a korok, s az aktuális politikai érdek diktálja. De leginkább mindenért is.)
Hát igen: csak az a fránya zsidó változik. Hiába, no! Az idők is változnak.
Hol baloldali lesz belőle, hol liberális, máskor meleg, muszlim, ukrán (hűűűűha!), vagy persze Nyugatbérenc hazaáruló: amit épp’ a Vezér diktál.
S a nép?
A nép, ha! Az istenadta nép: BELE SEM GONDOL abba, hogy miért nézi le, veti meg szinte mindenki Európa szerte! Hogy is fogalmazzak… Nos, van egy mondás: bort iszik, vizet prédikál. Ismerős? Mert szerintem félreértés, hogy Magyarország mindenkori külpolitikáját, amely a következetesség és tartás mindennemű látszatát nélkülözte mindig, pusztán a szerencsétlen (?) földrajzi helyzete határozná meg. Ahogy én látom, Magyarország az a Péter a keresztény Európa testén, aki ahelyett, hogy a sokat hangoztatott erkölcse szerint cselekedne, s Rómába menne, hogy ott a többi kereszténnyel értékközösséget vállalva, a zsarnok által megfeszíttessen és megdicsőüljön, ő ügyeskedni kezd.
Hisz’ rafinált a magyar, jól ismerjük: a gond az, hogy még csak nem is Istennel üzletel, alkudozik!
Nem. Nem riad vissza attól sem, hogy rögtön testvérgyilkosságban fogant kereszténysége hajnalától kezdve zsarnok ideológiákat, zsarnok vezetőket keressen maga mellé, pártfogókat, akiknek fokozatosan eladhatja a lelkének egy újabb darabját.
Miközben a bátor magyar mindig ott csaholt az aktuális népirtó csizmaszáránál, szövetségeit azonnal eldobta, minden korábbi kapcsolatát letagadta, s mindig azonnal köpönyeget váltott, amikor a közös győzelem esélye szertefoszlott. Ezek a kis politikai kalandozások többnyire abban a bűnös reményben fogantak, hogy majd az erős ember, a legújabb őrült pártfogó elvégzi helyettünk a piszkos munkát. (Ennek a fajta működésnek az eredménye ma is minden nap szembe jön velünk.) Mikor ez nem sikerült neki, s a pusztító gazember bukása beteljesedik, mi nem csak akkor, ott tagadjuk le mindazt, ami történt, de pár évtizeddel később már valami szánalmas és hamis erkölcsi felsőbbrendűségtől megrészegülve oktatjuk ki a világot arról, hogy a mi népünk milyen tisztes és becsületes nép, s mennyivel előrébb is jár, mint mások - mint például a gyűlölt németek, akik a bűnbánatra és szembenézésre tízezerszer több energiát fordítottak a második világháború borzalmai óta, mint mi, egyik első számú, s leglelkesebb csatlósuk.
A magyar ezzel eladja magát, eladja a kereszténységet… Eladja a jövőt az ördögnek.
Ha a büszkén hangoztatott, de itthon csak ritkán és kevesek által vállalt keresztény sors egyszerűen nem azonosítható a magyarság többségével, akkor az identitásunk egy szemenszedett hazugság.
Az ember pedig ösztönösen bizalmatlan a hazugokkal szemben.
Dehát ne csak honfitársaimat ekézzem, akiktől egyébként annyi szépet és jót kaptam, ugye... Hiszen erkölcs terén a világ többi része is jó ideje igen siralmasan teljesít.
. . .
Várjunk csak: tényleg olyan hülye lettem volna, hogy egy pillanatra még én magam is elhittem, hogy ez valaha is másképp volt?
Tévedés: nem volt egy igaz kor az ember földi pályafutásának történetében. Ez csak jobboldali téveszme. Nem volt egy nemes Aranykor.
Még a Biblia is egy modern öntudat előtti ártatlan, de ösztönösségében állatközeli állapotban mutatja be az első emberpárt.
Az ártatlanság még a zsidó-keresztény mitológiában is a legmeseszerűbb elem...
Persze az erkölcs nem jelent teljes ártatlanságot, de azt sem, hogy az abszolút értékeket lehazudjuk egy könnyen megugorható szintre. Ez vezetett az istentelen jelenhez: többé nincs az a tökéletesség, amelyhez igyekezni akarnánk felnőni. Isten emberi arccal, emberi testben újra megelevenedett: létrehoztuk. Ezt az eltorzított tökéletességet immáron valahová Elon Musk és más sikeres üzletemberek közé helyezzük el. A siker lett az igazolása mindannak, amit teszünk. A siker és a pénz. Ez aztán a bűnök egész sorával szemben állított fel mindennapos közönyt: futó poén, gyakran felbukkanó, "vicces" karikatúra lett a pedofil papságból, ugyanígy a korrupt politikus figurájából (választási időszakban mégis benyeljük minden önző hazugságukat, s egymás torkának esünk az általuk diktált narratívák mentén), a bolygót tönkretevő iparmágnás alakjából.
A problémákkal való szembe nem nézés, a dolgok elhumorizálása viszont amennyire hasznos tudott lenni a túlélésünk szempontjából, idővel éppoly hatékonyan tekeredik a nyakunk köré, s fojt meg minket. Hiszen ha a világ csak egy rossz viccé vált, s mi is afféle mókamesterek vagyunk benne, akkor a végén nem mi leszünk a rossz bohócok, amikor valamely aljas és embertelen tettünkön szégyentelenül, önelégülten nevetünk, vagy a másik érzéseit teljesen félresöpörve azt kezdjük el hibáztatni, akinek ártottunk, hanem a felelős az lesz, aki nem tud nevetni a viccen, a modern világ istentelen kegyetlenségén. Nehogy már szégyenérzetet keltsen, kényelmetlenséget okozzon, netán lelkiismeret furdalást ébresszen bennünk! Így jutottunk el addig a morálisan bénult állapotig, addig a nyakatekert ál-erkölcsig, mikor is a zsidógyilkos nácikkal azonosuló, azokat lépten-nyomon mentegető fasiszta csőcseléket megverő antifák haragot ébresztenek bennünk, hiszen nem tisztelték egy náci (!!!) felvonulás résztvevőit.
Abszurd, nem igaz?
Ugyanezt látjuk a szellemi tér minden szintjén, kelettől egészen nyugatra: míg a pszichológusok és szociológusok hópihe nemzedéket emlegetnek, én ezt a kifejezést kiterjeszteném kicsit, és beszélnék inkább egy hópihe civilizációról. A világban, amelyben most élünk, a gonosszal való ostoba szimpatizálás zajlik: legtöbb modern történet - könyvek, képregények, filmek és játékok - igen nagy hangsúlyt fektet a gonosz elrelativizálására. Emberarcú gonoszokat látunk, az égbekiáltó bűnöket kis bocsánatos botlásokként kezeljük, a gyilkosság túlélés, a lopás boldogulás, az elnyomás jogos uralkodás lesz.
Mindez keleten kezdődött, a despoták kérlelhetetlen uralma alatt nyögő nép (nálunk is... De még mennyire, hogy itt is!) képtelen volt hatékonyan lázadni, s az embernek egyébként is terhes a permanens ellenállásban való lázas létezés, főleg ha az egyszerűen nem képes tetteket és érezhető enyhülést szülni, ezért hát, hogy léte békésebb legyen, s saját helyzete ne nyomassza annyira, a fentről vezérelt forgatókönyv szerint bűnrészessé vált a saját szabadságának felszámolásában: önmagára elkezdett a hatalmasok és befolyásos emberek terheként tekinteni, átvette és magára értelmezte azt a véleményt, hogy a nép mindenkor egy agyatlan, tudatlan és destruktív tömeg csupán, amely nagy és erős birkapásztorra szorul. Arra, hogy valaki az orránál fogva vezesse. Innen már csak egy lépésre volt az, amit most látunk: a nemzeteket vezető apafigura képe, aki mindig, mindenben tévedhetetlen, s aki az örök, megkérdőjelezhetetlen vezér, ahogyan az édesapa is örökre az Apa marad a család élén. Ha nem így gondolod, Apa keze eljár, aztán nézelődhetsz! S habár manapság már két közös gondolat sincs köztünk, amely egy nagy, egységes nemzetet, vagy egy nagy családot (népet) képezne belőlünk, mégis, egy dologban mindannyian hasonlítunk: férgekként viselkedünk, amikor a hatalmasokkal kerülünk szembe - gyáván megalkudva jópofáskodunk, vagy bújunk el a Nagy Testvér csizmája elől!
A demokrácia pedig végül, érdeklődés hiányában elmarad.
. . .
Történik mindez azért, mert elfogadjuk, hogy nem vagyunk méltók többre: lemondunk magunkról!
Míg pár évtizede, a sokat szidott Amerikában a nálunk tapasztalt befolyás és köztisztelet ezerszeresével rendelkező elnökök, a világ leghatalmasabb emberei buktak meg az elszámoltatás és felelősségre vonás következetessége nyomán, addig itthon az erkölcs mostanra tulajdonképpen halott lett. (Nyugalom, nyugalom: ott is. Ahogyan az elmúlt két és fél évszázad mocskos kis titkai napvilágra kerültek az USA-ban is, a társadalom ugyanabba a mentális védekező állásba helyezkedett, mint egykor nálunk: nem fog tovább lázadni a jó ügy érdekében, mikor ma már tudja, hogy sosem létezett Lady Liberty országa, a háborús részvételeik mindig is haszonszerzés és anyagi érdekek védelmében zajlottak, az a szilárd, szép idea, ami a jövőbe mutatott, most már csak bizonytalanul forog körbe-körbe a saját tengelye körül, mindig az aktuális szeleknek megfelelően, nélkülözve mindennemű fennkölt idealizmust. Áldozataik vére a történelem dohos pincéjének mélyéről tombolva tör fel az emeletre, ahol a középosztályos fehérek, s az amerikai álom féltve dédelgetett illúziói laktak... A vihar már dúl: az indián őslakosok szanaszét szórt, darabokra lőtt és megcsonkított csontvázai ismét összeállnak és táncra perdülnek a meggyilkolt és halálra kínzott fekete rabszolgák maradványaival karöltve, s hozzájuk társulva, a szinte hamuvá égett, már-már felismerhetetlen ázsiai testek is egyszerre kitörnek a szekrényekből, s kísérteties ordítások közepette ők mind az amerikai himnuszt zengik, s énekelnek a letűnt kor Amerikájáról, a bátrak és szabadok földjéről... A küzdelem az ő lelkükért is elkezdődött, ezzel pedig az eddig ismert Amerika pontosan úgy süllyed el, mint mi is: bűneik visszaszállnak a fejükre, az pedig úgy tűnik lehetetlen, hogy szembenézzenek múltjuk szégyenletes fejezeteivel. Inkább ott is minden megismétlődik.)
Mivel a nép tudja, a lelke mélyén minden ember érzi, hogy hatalmas bűnöket tett lehetővé itt is, ott is, s irtózatos mennyiségű vér tapad a kezéhez, így ahelyett, hogy megállna az úton, inkább teljesen elköteleződik, s foggal-körömmel védelmezőjévé válik a bűnnek és bűnösöknek! Mit nyer ezen? Minden bűnös jutalmát: a halálos ágy magányos rettegéséig tartó menekülést a szembenézés és megbánás pillanatnyi (!) nehézsége elől.
Persze itt merül fel a kérdés, hogy ha például mi, magyarok annyira keresztények vagyunk, s az e világi javak és sikerek helyett, mindenek felett az Isten által nekünk készített mennyei ország csodálatossága után áhítozunk, akkor miért nem aggódunk inkább a halhatatlan lelkünk miatt?...
Ma már beszéltünk Péterről: idézzük hát meg a Kőszikla képét ismét, mert ő lesz az, aki elé majd szégyenkezve oda kell járulnunk a Mennyek kapujában.
Mi beengednénk tolvajokat, hazugokat, képmutatókat a legszentebb, legtisztább Jóság udvarába?
A szándékos figyelmetlenség, érzéketlenség, az önként vállalt tudatlanság, az égbekiáltó igazságtalanságokkal szembeni totális immunitás bűnök. Az ember megfosztása emberi mivoltától, illetve kiforgatása a nemzethez és az egy néphez tartozás mindenkit megillető szent jogából szintén bűn. Ezek súlyos bűnök, halálos bűnök.
A halálos bűn pedig a gonosz díszjelvénye: ilyesmin csak a gonosz nyerhet sikert és csillogást.
...De vajon Szent Péter odaengedné a gonoszt az Isten trónja elé?...
...Vagy inkább más* hozzá illő, nem e világi fejedelemre bízná, hadd játszadozzon vele kedvére?...
(A gonosz ember úgyis, már életében őt választotta.)
Végső soron egyetlen kérdést kell feltennünk magunknak: jók akarunk lenni inkább, vagy rosszak?
Amennyiben pedig utóbbi, úgy készen állunk a halhatatlan lelkünkkel fizetni egy gyáva és alantas halandó élet tovaillanó évtizedeiért?
Talán még nem késő változni, de én ismét szóltam:
Az óra ketyeg!
Az érzéketlenség és tudatlanság kényelmes lehet, de csak addig, amíg el nem jön az elszámolás órája...
. . .
-Doom.mooD
